Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, a jövőjét meg nem teremtheti!

„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, a jövőjét meg nem teremtheti!” – A kommunizmus áldozataira emlékeztek Dunakeszin a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Rákóczi Szövetség közös rendezvényén.

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjához kapcsolódóan február 22-én Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja tartott előadást Dunakeszin a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Rákóczi Szövetség helyi csoportjainak meghívására. Az előadás témája az internáló- és munkatáborok magyarországi rendszerének és történetének ismertetése, ezen keresztül pedig a kommunista diktatúra természetének a bemutatása volt. Bank Barbara a téma elismert hazai kutatójaként ismertette legújabb kutatási eredményeit a megjelent hallgatósággal.

Az internálás mint jogintézmény a két világháború között is már létezett, azonban a kommunista diktatúra időszakában az internáltaknak kényszermunkát kellett végezniük. Léteztek titkos táborok is. Akik ide kerültek, azokról hozzátartozóik hosszú időn keresztül azt sem tudhatták, hogy életben vannak-e. Az internálás a hatalomgyakorlás eszközeként a vélt és valós ellenségek kiiktatására szolgáltak politikai megítélés alapján. Azon személyek ellen alkalmazták, akiket nem tudott elítéltetni a hatalom, így kijelenthető, hogy az internáltak többsége teljesen ártatlan polgár volt.

Az internálásokat kezdetben a rendőrség és a politikai rendőrség végezte, majd ezt a feladatot átvette a rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH). A II. világháborút követően minden vármegyeközpontban (megyeszékhelyen), illetve az ország számos településén működött internálótábor. Budapesten is több mint tíz internálótábor volt több tízezer fogvatartottal. A kommunista diktatúra „kreativitását” mutatja, hogy 1953 és 1955 között ugyan törvényileg nem léteztek internálótáborok, de bevezettek egy új fogalmat: a kényszerlakhelyre-telepítést. Az internálótáborok közül ki kell emelni Recsket, amely titkos volt és teljesen szovjet mintára szervezték meg, Kistarcsát, Tiszalököt és Kazincbarcikát.

Bank Barbara eloszlatta az azzal kapcsolatos félreértést, hogy az 1953-ban kihirdetett amnesztia Nagy Imre miniszterelnök érdeme lenne. Az amnesztiáról szóló minisztertanácsi határozatot a moszkvai vezetés parancsára kellett kiadni, és az amnesztia sem volt teljes, mert a politikai foglyok nagy része 1953 után is börtönben maradt.

Az internálótáborok és a meggyilkoltak számát a mai napig nem ismerjük pontosan. A kutatást nehezíti az iratok hiánya, ezek megsemmisítésére ugyanis gondosan ügyeltek a diktatúra működtetői. Jellemző, hogy az iratok megsemmisítésére vonatkozó parancsot viszont megtalálták a kutatók. Sok esetben a túlélők visszaemlékezései jelentenek segítséget a megtörtént események feltárásában, hiszen kevés az olyan család, amely ne lenne érintett a kommunista diktatúra túlkapásaiban – mondta el Bank Barbara.

Az előadó megnevezett számos elkövetőt azok közül, akik az internálásokon keresztül a kommunista diktatúra működtetői voltak. Közülük többen évekkel-évtizedekkel a rendszerváltoztatást követően hunytak el, mindenféle felelősségrevonás és számonkérés nélkül. Sokan pedig még a mai napig is közöttünk élnek háborítatlanul.

Lakatos István
a dunakeszi csoport elnöke, az országos elnökség tagja