Az élethez való jog
Dekadens, jóléti társadalmaink ellentmondásba keverednek önmagukkal, amikor egyrészről büszkék a pozitív tudományok eredményeire (lásd az emberrel foglalkozó összes tudományágat), másrészt azokon a pontokon, ahol a következtetéseket a mindennapi életre vonatkozóan le kellene vonni, ott semmibe veszik. Nyilvánvaló ideológiai előföltevésekkel élnek. Az egyik leginkább életbe vágó kérdés éppen az élethez, a személyes élethez való viszony. A tudományok eredményei egybehangzóan állítják, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, és ezután az fejlődik, aki van. Magától értetődő tehát, hogy gyilkos beavatkozással nem szakíthatjuk meg e fejlődés egyetlen szakaszában sem a legdrágább emberi életet. A legmagasabb rendű jog ugyanis az élethez való, amely megilleti a kiszolgáltatott magzati emberi életet is.
Ennek a meggyőződésünknek adunk hangot az alábbi megnyilatkozásunkkal.
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
A 2013. február 25-i számukban megjelent terhességmegszakítással kapcsolatos cikkük miatt küldjük Önnek észrevételeinket.
A keresztények – s ezen embercsoporton belül főként a magyarok – számára a várakozás igen sokat jelent. Sokat, és sokat sejtetőt, hiszen – történelmünk sajátosságának köszönhetően – már a vár fogalma is kettős, mert bár a honi vár csaknem mindig a rommal egyenértékűt jelent, mégsem a pesszimizmus jelképei ezek a maradványok, hanem a megújhodás lehetőségének hordozói, azé a reményteljes várakozásé, melyet nemzeti költőnk „A magyar név megint szép lesz”-ként fogalmazott meg.
A várakozás fogalma szorosan kötődik hozzánk már a kereszténység felvétele óta is. Az isteni eljövetelre való várakozás letéphetetlen tartozéka kultúrtörténetünknek. Axióma – hogy ne a némelyek számára középkort és inkvizíciót sugalló dogma szót használjuk – számunkra az a megállapítás, mely szerint az ember nemcsak úgy van, létezik, bele a semmibe, hanem Isten akaratából jött erre a világra.
Ez sarkalatos tény, törvény számunkra. Mint ahogy az előbb említett, Megváltóra való várakozás is az. Mely áldott, csodálatos várakozás. Ahhoz hasonlatos, mint amikor valaki gyermeket vár. Megváltozik az egész élete. Mosolyog teste, lelke egyaránt. Az áldott állapotba kerülő nő minden ízével, minden porcikájával érzi, hogy valami gyökeresen és gyönyörűségesen megváltozott benne. Csodálatos érzés tölti el, kegyelem és béke árad szét benne. A várakozás tehát egy áldott állapot. A teljes keresztény világ éli ezt át karácsony előtt Jézus születésére várva.
Napjainkban azonban, ha valaki gyermeket vár nem áldott, nem „más állapot”-ban van, hanem azt mondják rá: terhes. Tényleg terhes dolog lenne ma gyermeket várni? Valóban terhes dolog ma az életet várni? Igen, ha terhes dolog Krisztussal találkozni. Ha menekül az emberiség a Vele való találkozástól. Ha bezárja ajtóit, kapuit előtte. És ebbe az elzárkózó nagy csoportba mi is beletartoznánk, mai keresztények, ha csöppet is lankadna hitünk és saját magunkkal szembeni éberségünk. Mert világunkban már nemcsak Krisztusra várni „snassz”, hanem egy másik emberre is. Vagy éppen az önmagunkkal való találkozás, az igazi valónkkal való szembesülés terhes?
Nos, ebben a zaklatott világban – melynek manipulatív „neo” része mindent megtesz a fejek összezavarása, az önálló gondolatok csírában való elfojtása érdekében – minden esély megvan arra, hogy a cikk szerzőjének megállapításai, statisztikai számadatai igazak legyenek. Sajnos. Ezzel nem is kívánunk vitatkozni, hisz mindannyian ismerjük, tudjuk, látjuk és éljük a való világot.
Egy dologban – egyetlen egyben, de nagyon lényegesben – gyökeresen más a véleményünk. Számunkra az élet a fogantatástól kezdődik. A magzat él. Mosolyog, mozog, dobog a szíve, érzi a fájdalmat. Olyan, mint bármelyikünk, egy közülünk. S ha az a sorsa szegénynek, vagy édesanyjának, vagy mindkettőjüknek, hogy valamiért nem adatik meg számukra együtt leélni életüket, akkor is vannak olyan embertársak, olyan emberpárok, akik mindent megadnának azért, hogy gyerekük lehessen. Egy világrahozott, nem elkapart – micsoda rettenetes szó ez – újszülött Isten gyönyörű ajándéka az erre régóta várakozók számára, legyenek ők édes vagy örökbefogadó szülei neki. Öröm a befogadóknak, megnyugvás annak az anyának, aki nem viheti haza édesgyermekét, de tudja, jó kezekbe került, s kinek testi és lelki gyógyulása is sokkal gyorsabb és reményteljesebb, mint egy művi vetélés után.
Böjte Csaba gyerekeit is mind el kellet volna tenni láb alól anno? Még rágondolni is szörnyű. Hány tehetség, hány magyar, hány ember, hány érző lélek volna ma a veszteségünk? Nem, ne is hánytorgassuk ezt, hanem köszönjük meg a Jóisten kegyelmét, és emeljük fel csendesen, de határozottan szavunkat, ha olyan jelenséggel találkozunk, amely erkölcseinkkel, értékrendünkkel, hitünkkel nem összeegyeztethető.
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöksége kéri a fentiek figyelembevételét és tisztelettel köszönti Önt.
Budapest, 2013. február 26.