Főhajtással az áldozatok emléke előtt
A kommunizmus áldozatainak emléknapján mondott beszédet a KÉSZ kaposvári elnöke, Csillag Gusztáv Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata által szervezett megemlékezésen február 25-én, a városháza falán elhelyezett emléktáblánál.
Az elhangzott beszédet teljes terjedelmében közöljük:
„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.” (A Kommunista Párt kiáltványa)
Tisztelt Alpolgármester Urak, megyei Alelnök Úr, Hölgyeim és Uraim! Mindenki, aki emlékezni jött!
Külön szeretettel köszöntöm a jelen levő fiatalokat, akik a rendszerváltás után születtek. Akár önként, akár szülői vagy pedagógusi buzdításra jöttek el. Meggyőződésem, hogy a mai emléknapot elsődlegesen miattuk szükséges tartani. Mi idősebbek, túléltük, átéltük azokat a napokat, melyekről évente beszélni kell. Mi emléknap nélkül is emlékezünk, idősebb korban a múltra egyre jobban, egyre erősebben.
A történelemnek mindig is voltak olyan eseményei, melyekre a nyugodtabb jövő érdekében „hivatalosan is” folyamatosan emlékezni kell. Ma egy korszak áldozataira emlékezünk.
Az áldozat szónak a magyar nyelvben többféle értelmezése van. A mai emléknap értelmezésében az áldozat olyan romboló hatást elszenvedő személy, aki a környezete káros hatásaitól szenved és nem képes kivédeni az őt ért, rá nézve bajt okozó behatást.
Az előbb idézett szöveg a kommunista kiáltvány első két mondata, melyet pártprogramként hirdettek meg 1848 februárjában. „Kísértet járja be Európát…” A kísértetből sajnos valóság: politikai, gazdasági és kulturális kényszer lett az idők során. Nem csak Európában, hanem a világ több mint egyhatodán ezrek és ezrek kerültek ártatlanul, törvényes, demokratikus eljárásokat megkerülve vagy megcsúfolva börtönökbe, deportáló vagy internáló táborokba, nagy részük a biztos halálba. A történészek a kommunizmus nevében elkövetett bűnök áldozatait százmillióra teszik. Ezek a mondatok minden február 25-én elhangzanak a szónokok részéről.
A kommunisták nem titkolták nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan hirdették, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól! A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.
Az európai kommunizmust a Szovjetunió kommunista pártjának diktatúrája határozta meg. Hazánk a 20. században két alkalommal is megélte, megszenvedte ezt a diktatúrát.
A vesztes oldalán befejezett első világháború legyengítette az országot. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, az 1918-as őszirózsás forradalom kormányai is gyengének bizonyultak. Ezt használta ki az ugyancsak 1918-ban alakult Kommunisták Magyarországi Pártja és 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
Az ezt követő napokban proletárdiktatúra elnevezéssel emberek százait végezték ki, ezreket zártak börtönbe, tízezreket fosztottak meg vagyonuktól. A hatalmat fegyverek erejével kívánták fenntartani.
A proletárdiktatúra ellen külső erők is felléptek, ezért a rendszer augusztus elején összeomlott. Hatása további évtizedekre is fennmaradt. A történelemből nem lehet kitörölni a megtörtént eseményeket. Mégis megalapozottan állítják történészeink, ha nincs ez a diktatórikus százharminchárom nap, akkor másként tekint ránk a háborúban győztes hatalom, másként alakultak volna a Párizs környéki béketárgyalások, melyek a gyászos Trianonnal zárultak immár száz éve.
Az 1919-es Tanácsköztársaság elbukott, a megcsonkított ország gazdaságilag megerősödött, de újabb háború következett. Ezt a háborút is a vesztes oldalán fejeztük be. A kommunizmus eszméje ismét erősödni kezdett. Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon még a választók több mint nyolcvan százaléka nem a kommunistákra szavazott. Rövid ideig úgy látszott, hogy demokratikus választás alapján erősödni fog az ország.
A háború után évtizedekre itt felejtette magát a szovjet hadsereg és a felszabadítókból megszállók lettek.
A demokratikus választáson győztes párt főtitkárát, Kovács Bélát 1947. február 25-én a megszálló hatóságok képviselői mentelmi jogát semmibe véve letartóztatták. Természetesen szovjetellenes kémkedéssel vádolták, aminek többéves börtön és szovjet kényszermunka volt a következménye. Letartóztatásának napja az ezredforduló óta a mai emléknap, a kommunizmus áldozatainak napja.
1948-ban születtem, és ezt az évet a kommunista történetírás a „fordulat évének” nevezte el. A diktatúrát erre az évre sikerült legalizálni, így most nem proletárdiktatúra, hanem népi demokrácia lett a neve. A valóságban áldemokrácia volt. Aki nyíltan szembe került a népi demokráciával, azt csekély jogaitól is megfosztották. Ezrével hurcoltak el magyar állampolgárokat dolgoztatni a Szovjetunióba, eltűntek a magántulajdonok, nem volt szabad iskola választás, az egyházakat a templomok falai közé szorították, de gyakran ott is ellenőrizték, hogy ki gyakorolja a vallását.
A legnehezebb éveket én a szülők oltalma alatt éltem át. Nem volt könnyű dolguk: apámat elbocsájtották vezető állásából, anyámnak tanítói oklevele volt, de abban a rendszerben nem volt hajlandó tanítani.
A kommunizmussal közvetlenül az ’56-os forradalom leverése után egy mákdaráló kapcsán szereztem tapasztalatot. Nyolcéves múltam, amikor nagyanyám arra kért, hogy menjek el a Damjanich utcai házunktól néhány házra lakó „Tanítóúrék”-hoz egy mákdarálót kölcsön kérni. Vidámman, futva akartam gyorsan teljesíteni a feladatot, de csapdába kerültem. Mivel a tanító úr pár hónappal korábban a forradalom idején vezető szerepet kapott az iskolában, éppen házkutatást tartottak náluk. – Ki küldött? Mit keresel itt? Minek jöttél ide? – tették fel többször is a nekem katonáknak tűnő fegyveres személyek a kérdéseket. Látva megszeppent naivitásomat nem bántottak, de arról szó sem lehetett, hogy addig haza menjek, amíg ők nem végeztek. Szerencsémre ez már nem tartott sokáig. – Menj haza öcsi, és tanuld a szovjet nyelvet! – útravalóval elengedtek. Mint már említettem, szerencsémre talán fél órát sem tartott fogva tartásom, de ha lehunyom a szemem, ma is látom a feldúlt lakást, a kitárt szekrényeket, a kihúzott fiókokat, földre dobott könyveket és más ingóságokat, a sápadt arcú háziakat és a zubbonyos felfegyverzett hívatlan látogatókat.
Jöttek a tizen- és huszonéves évek. Egyik oldalról azt hallottam: „A párt és a KISZ győzelemre visz!”. A másik oldalról esténként és főleg szombat délutánonként abban reménykedtünk, hogy öt számból legalább kettő bejöjjön.
Nem, nem, nem a lottó számok voltak ezek, hanem a 19, 25, 31, 41 és 49 rádiós rövidhullám, a Szabad Európa Rádió elérhetőségének számai. Évtizedekig innen értesültünk a valós hírekről, és itt hallgattuk a népi demokrácia által nem kedvelt zeneszámokat. Akinél ez kitudódott, az a rendszer ellenségének számított.
Egyetemre jártam, amikor a tudományos szocializmus elnevezésű tantárgyból megbukott egy évfolyamtársam. – Mit kérdeztek és mit nem tudtál? – kérdeztük. – Az államigazgatás pártirányítása volt a tételem. Tudtam én mindent, csak ők az elméletet várták, én meg a gyakorlatot feleltem – volt a kesernyés válasz.
Kész ügyvédként védtem olyan fiatalokat, akik november 7. (a Szovjetunió ünnepe) előtt községükben felmásztak a zászlótartókra és ledobálták a vörös zászlókat. Egy másik esetben a kocsmában néhány fröccs vagy kevert után valaki azt hangoztatta: „Csak akkor lesz itt rend, ha kimennek az oroszok az országból”. Valaki feljelentette és ennek a szövegnek még a ’80-as évek elején is végrehajtható szabadságvesztés lett a következménye.
A ’90-es évek második felében már egy szabad parlamentben, egyik példaképem, a 2003-ban elhunyt Varga László ügyvéd, a KDNP korábbi elnöke így emlékezett vissza a kommunista időkre:
„Az idegen megszállás rombolásai közé tartozik, hogy a megszállók és az őket kiszolgálók a keresztény és nemzeti értékeket és történelmi hagyományainkat igyekeztek a népből kitörölni. Így lett a keresztségből névadás, a szentmiséből és az istentiszteletből pártgyűlés, a szentbeszédből és az igehirdetésből a párttitkár útmutató beszámolója, a körmenetekből felvonulások, természetesen más zászlókkal és jelszavakkal, Szent István ünnepéből alkotmány napja, a nemzethűségből nemzetközi hazafiság, természetesen hódolat a "nagy testvér" iránt, a karácsonyból fenyőfaünnep, a gyónásból önkritika, a penitenciából pedig felajánlás a békekölcsön és egyéb célokra. És hogy teljes legyen a kép, a kereszténységnek azt a tanítását, hogy a földi életünk átmenet az örökkévalóságba, a kommunisták így tanították és így hirdették: a szocializmus nem más, mint átmenet a boldog kommunizmusba.”
Ez az intelem ma is aktuális, ha az egységes Európát hirdető, nemzethűséget lealacsonyító szónokok gondolataira utalunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bocsánat, hogy az áldozatok emléknapján az előbbiekben olyan gondolatokat is tolmácsoltam, melyek megmosolyogtatók. Meggyőződésem, hogy az áldozat kényszerű tehetetlenségéből eredő keserűségen néha csak a humor tud enyhíteni.
Hajtsuk meg fejünket az élők sorából elköltözött áldozatok emléke előtt! Gondoljunk megvetéssel a megbukott eszmékre, de ne gondoljunk megvetéssel az eszméket kiszolgálókra. Mi, akik éltünk ebben a korban többé-kevésbé mindannyian áldozatok voltunk. Az eszme kiszolgálói nem csak az eszme, de saját emberi gyengeségük áldozatai is voltak. Papjainktól névtelenül több olyan magát kommunistának hirdető személyről hallottam, akik titokban vitték gyermeküket, unokájukat megkereszteltetni. Bocsássunk meg mindenkinek!
Bocsánat van, de felejtés nincs. Ezért jövőre is, és ezt követően is mindig és mindig emlékezzünk meg egy elmúlt beteges, kóros eszme áldozatairól.
Köszönöm, hogy meghallgattak!