Keresztény Értelmiségiek Szövetsége

Kedves Olvasó! Rovatunkban, a tavalyi címertani ismeretterjesztő-sorozat után, idén a keresztény művészet szimbólumainak csodálatosan gazdag világába szeretnénk egy kis betekintést nyújtani.

A szimbólumok, a szimbolikus nyelvezet használata nem a keresztény művészet „találmánya” vagy sajátsága. Az ókori görögöknél a felismerést lehetővé tevő, sokszor titkos jelet (pl. egy kettétört pénzdarabot vagy egy gyűrű két egymásba illő részét) nevezték szümbolonnak, amit a családtagok, jó barátok hosszabb távollétek előtt ajándékoztak egymásnak, ezzel jelezve, hogy visszavárják a másikat; s amit a viszontlátás alkalmával újra összeillesztettek.
Vallásos kontextusban Szent Cyprianus használta először a „szümbolon” szót. A hitvallás szövegét értette alatta, melyet a keresztelési szertartás során a püspöknek kellett előénekelnie, majd a megkeresztelendőnek megismételnie.
Ma inkább egyfajta összetett jelképet értünk a szimbólum alatt, amely valami egyszerű, mindennapi dolog közvetítésével mutat egy összetettebb tartalomra, egy másik tartalmi síkra. A jelképiség alapulhat hasonlóságon illetve érintkezésen. Hasonlóság révén vált szimbólummá például a gyűrű, melyet körkörös, soha véget nem érő formája miatt először az örökkévalóság, majd a házastársi hűség jelképeként használtak. A lánc például viszont érintkezés, azaz ok-okozati kapcsolat révén lett a rabság jelképe.
A szimbólumokat előszeretettel használták a szakrális, a transzcendens, a kimondhatalan kifejezésére ősidők óta. Épp emiatt lett kedvelt a keresztény művészet nyelvezetében is, mert általuk a lényeget megragadva tárták a hívők elébe Krisztus tanítását. Az első ábrázolások gyakran a pogány világból kölcsönzött jelképek voltak, melyeket azonban a keresztények új jelentéssel ruházták fel. Ezzel van szoros összefüggésben az ikonoklaszták, képrombolók fellépése a Kr.u. 8-9. században, akik részben a pogány vallásosság beszüremkedésének, pogány fényűzésnek tartva, részben az ószövetségi képtilalomra hivatkozva kérdőjelezték meg a képi ábrázolások létjogosultságát a keresztény tanításban.
A szimbólumok elsődleges forrása a keresztény művészetben maga a Biblia, csak hogy néhány példát említsünk az Ószövetségből: a szivárvány jelképezi a megbékélést Istennel, illetve a megbocsátást az ő részéről; a tűzoszlop, az égő csipkebokor Jahve megjelenési formái stb. Az Újszövetségben pedig Krisztus maga használ szimbólumokat példabeszédeiben: önmagát szőlőtőhöz hasonlítja, a benne gyökerező keresztény életet pedig szőlőhajtáshoz. A kovász, az elveszett jószág, a pislákoló mécses, a régi boros tömlő, a szegletkő mind – legalábbis a korabeli – mindennapi élet tárgyai, de a krisztusi tanítás egy-egy lényegi elemét is eszünkbe juttatják.
A középkori keresztény művészetre különösen jellemző a szimbolikus nyelv használata. A szimbólumok jelentésének megértéséhez egyre kevésbé volt elegendő az Újtestamentum ismerete. Lassan elterjedtek a bestiáriumok, florilegiumok és egyéb „szimbólumszótárak”. A késő-gótikus oltárképeken rengeteg, mai szemmel nézve különös és a jelenetbe nem illő apró részletet láthatunk, melyek azonban mind egy teológiai doktrinát vagy egy erkölcsi tanítást fogalmaznak meg – igaz, kissé tömören. A mezítlábas József levetett papucsa a betlehemi jelenetek előterében például a hely szentségét, Isten jelenlétét jelzi – idézzük csak emlékezetünkbe Mózest az égő csipkebokornál – a József kezében lévő gyertya pedig a Világ Világosságára utal, ami a Kisded születésével jött el a földre.
A gyakorló hívő rendszeresen találkozik szimbólumokkal a liturgiában, pl. az egyházi idő egyes szakaszait jellemző színek, vagy akár csak a templomkapun belépve is, hiszen a legtöbb templom latin- vagy görögkereszt alaprajzú.
Az év második felében a keresztény ikonográfia sokszínűségét próbáljuk majd olvasóink elé tárni. A görög eredetű összetett szó lefordítva képet illetve írást jelent, a művészettörténetben viszont az egyes képtípusok – mint például a Mária- illetve Krisztus-ábrázolások – megjelenési formáinak összességét és ezek történetét értik alatta.

További információforrások:
Pál József, Újvári Edit: Szimbólumtár - Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Balassi Kiadó, 2001 on-line elérhető kiadása: www.bkiado.hu oldalon 
Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai, Budapest, Jel, 2000.
Panofsky, Erwin: A jelentés a vizuális művészetekben, ford. Tellér Gyula, Budapest, Gondolat, 1984.
A keresztény művészet lexikona, szerk. Jutta Seibert, Budapest 2002