„Roma locuta, causa finita.” Róma szólt és a dolognak vége (az ügy le van zárva) – mondja a régi közmondás. Mára ez nem igaz még a Katolikus Egyházban sem. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ha maga a római pápa hit és erkölcs kérdéseiben nyilatkozik, azt minden katolikus magára nézve kötelező érvényűnek tartja, az életét ahhoz igazítja. Pedig katolikus hitünk dogmája, hogy a pápa megfelelő formában nyilatkozva tévedhetetlen ilyen kérdésekben. Még mennyivel kevésbé tekint „a világ” – akár az élet legfontosabb kérdéseiben (mint például Istennel kapcsolatban, teológiai vagy erkölcsi kérdésekben) – Róma szavára. Sőt napjainkra sikerült a frankfurti filozófiai iskolának, amely ideológiailag készítette elő a liberális kulturális forradalmat, mélyen elültetni a jóléti társadalmakban a tudatot, hogy minden vallás, minden kultúra, minden életforma egyenlő. Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az ellenség, azt el kell pusztítani. Megjegyzem: eddig ér a tolerancia a liberalizmus képviselőinél! Nézzük azonban meg az elsőre, látszólag tetszetős, türelmet hirdető tételt. Valóban egyenlő a Római Katolikus Anyaszentegyházunk a Hit Gyülekezetével, a krisna tudatúak „egyházával”, vagy a boszorkányok „egyházával”? Nem! Valóban egyenlő a keresztény filozófia a zsidó filozófiával, az arab filozófiával, vagy az ókori filozófiai iskolák tanításával? Természetesen nem! Valóban egyenlő a homoszekszuálisok „házassága” a sokgyermekes keresztény szülők házasságával, a napjainkban divatossá váló „szingli” életforma a szerzetesek Istennek szentelt szüzességével? Hazugság ezt állítani! Igen, a tétel hazugság, a tudatos manipuláció egyik pontja. A keresztény hit, filozófia, életforma magasabb rendű! A Római Katolikus Egyház „egyház”, amely fogalom nem alkalmazható más gyülekezetekre, mert lényegüknél fogva – a legtöbb esetben – egymásnak ellentmondó jelenségekről beszélünk. A relativizmus melegágya tehát a fenti tétel, mely mögött éppen a Katolikus Egyház, a kereszténységellenes támadást kell fölfedeznünk. Mindennek hátterében pedig az abszolút Igazság, Isten tagadása áll.
Mindez annak nyomán jutott eszembe, hogy a misszió ügyével egyre tudatosabban kell foglalkoznunk. Mit is jelent a misszió elméletben és gyakorlatban? Köztudott, hogy szeptember 16. és 22. között városmissziós rendezvénysorozat zajlott Budapesten. Többek között ennek tapasztalatai indítottak arra, hogy a kérdést elméletileg is dolgozzuk fel. Természetesen óriási irodalma van a témának, számos egyetemen és főiskolán külön teológiai tárgyként tartanak kurzusokat róla, de a tudatunkban nem egyértelmű a jelentése, és főként a gyakorlatban tanácstalanságot érzünk. Gyanítjuk, hogy a nehézségek egyik fő oka javarészt az imént leírt jelenség. Könnyebb volt az igehirdetők helyzete, amíg volt fogékonyság az Igazságra, amíg nem volt kérdés, hogy van-e Isten, amíg volt tanító tekintély, amíg a Katolikus Egyháznak volt becsülete, s amíg a keresztény hitet és kultúrát legalább Európa magáénak vallotta. Napjainkra azonban a helyzet, a társadalmi közmegegyezés teljes mértékben megváltozott. Mindaz, amire az európai kultúra épült (Jézus Krisztus mint Megváltó és Üdvhozó, Katolikus Egyház, tanító tekintély, keresztény hit és erkölcs, az Igazság) mára megkérdőjeleződött, cinikus szkepticizmus, vagy éppenséggel dühödt ellenségesség sokak reakciója, ha találkoznak vele. A keresztény hit és élet egy a lehetséges alternatívák között, amelyet jobb esetben megtűrnek. Mit kell tennünk ebben a megváltozott légkörben? Evangelizálni kell, misszionálni kell! De mit jelent ez, és hogyan kell ezt tennünk? 
Számunkra minden felelet forrása Jézus Krisztus, tehát e kérdésben is őt kell megkérdeznünk. Mit jelent hát a misszió? Küldetést. Jézus az ő általa alapított közösségnek küldetést adott: Egyházát missziós közösségként alapította meg. Nekünk, keresztényeknek küldetésünk van. A kérdés tehát másként így hangzik: hogyan kell a Jézustól kapott küldetésünket a megváltozott körülmények között betöltenünk? Először is figyelembe kell vennünk, hogy a körülmények megváltoztak és változnak szüntelen. Nem csodálkozni kell ezen, és főként nem panaszkodni miatta! A világ körülöttünk szüntelen alakulásban van, nem a statikus létezés állapotában. Mindenkor a maga konkrét adottságait kell jól fölmérnünk, és a cselekvés módozatait azokban kell megtalálnunk. Jézus bízik bennünk, ránk bízta üzenetének továbbadását. Mert van üzenete, minden kor és minden ember számára örökérvényű üzenete. E felől nem lehet kétségünk! Ha kételkedünk, már kudarcra vagyunk ítélve! Ezt a meggyőződést kezdte ki a liberális ideológia és társadalmi közfelfogás. Mi pedig áldozataivá válunk? Érdekes tapasztalat volt a Nagycsaládosok Országos Egyesületének gyönyörű demonstrációja, mellyel az egészségügy szétverése, az esélyegyenlőtlenség fokozása, az okatatás-nevelés helyzetének ellehetetlenítése, a nagycsaládok életének létminimum alá taszítása ellen tiltakoztunk. A szervezők azonban féltek attól, hogy a sajtó propagandája nacionalista, politikai töltésű, jobboldali pártok által bujtott megmozdulásnak fogja bélyegezni az eseményt. Ezért szigorúan vigyáztak arra, hogy csak a NOE és a csatlakozó társadalmi szervezetek emblémái jelenhessenek meg, és kizárólag a magyar trikolor emelkedhessen magasba. Ha árpádsávos zászló jelent meg, a rendezők azonnal figyelmeztették a „rendzavarókat”. A sokaság csak jelzett időben skandálhatta a miniszterelnök lemondását követelő jelszavakat. Mindemellett a sajtó olyannak bélyegezte a rendezvényt, amitől féltek. Így is, úgy is! Miért akarunk megfelelni az ellenség terrorjának? Miért bújunk a csőbe, amelybe belehúzni szándékoznak? Miért nem vállaljuk árpádsávos zászlónkat, Árpád-házi királyaink és magyar címerünk jelét? Miért nem mondjuk ki nyíltan, hogy aki minket ebben megakadályoz, az nem demokrata, hanem jogtipró terrorista?! Mi miért nem mondhatunk nemet a magyar jövőt gyilkos módon lábbal tipró hazaárulók cselekedeteire? Miért nem követelhetjük a társadalom életét korrupt anarchiába taszítók távozását? Meg kell tennünk! Meggyőződésünk határozott képviselete küldetésünk teljesítésének alapkövetelménye. Jézus nem tett ezen a téren sem engedményt: „Úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és ártatlanok, mint a galambok. Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak és zsinagógáikban megostoroznak titeket. Miattam helytartók és királyok elé is hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt… Mindazt tehát, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt. De aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,16-18; 32-33) Attól félnünk kell, hogy ez utóbbi bekövetkezzen!
Mindenképpen arra indít bennünket a missziós parancs, hogy bátrak legyünk, mert ő velünk van: „Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek.” (Mt 10,20) Küldetésünk teljes tudatában kell tehát viselkednünk Istenre hagyatkozva.
Ha azonosak vagyunk magunkkal, ha meg nem rendülő bizonyossággal valljuk Jézust Megváltónak és Üdvözítőnek, akkor jelenlétünk önmagában is hat. Egy egyetemi tanár vallotta: a kommunista diktatúra éveiben, amikor végre nyugatra utazhatott, a szabadság élményét az adta, hogy szent ruhában járó apácákat látott az utcán. Akkor itthon még létezni sem létezhettek szerzetesek, nemhogy a látható megszentelődés jegyeit viselhették volna. Amikor a városmisszió hetében Budapest utcáin reverendában és habitusban (csak le ne tegyük, s ha megtettük, vesztett a világ és az Egyház a missziós küldetésében) jártuk a keresztutat, osztottunk szórólapokat és igekártyákat, szólítottunk meg járókelőket, mutatkoztunk be vagy zenéltünk, akkor minden bizonnyal a puszta jelenlétünk volt igazán hatással az emberekre, volt jel, volt jelentőségteljes történés, nem elsősorban az, amit mondtunk vagy tettünk. A papokkal és szerzetesekkel együtt tanúskodó ifjak, fiatal házasok, gyermekek és idősek mosolygós közössége, nem erőszakosan agitáló jelenléte történés volt, amelyre érzékenyen reagált az egyházellenes sajtó. Igen, valami fontos dolog történt.
Bennünk pedig megerősítette az élményt: erősek vagyunk, ha bátrak vagyunk, ha belső egységre találunk, sokan vagyunk, ha értelmes közös cselekvésre hívjuk, mozgósítjuk a mieinket. Mégsem az utcai misszió a mi módszerünk és stílusunk, belül (bensőnkben és saját köreinkben) kell élnünk a magunk keresztény életét, melynek kisugárzása van. Időnként az utcán rendezvényekkel is megmutathatjuk, hogy vagyunk, létezünk, befogadó közösségeink vannak, amelyek nyitottak, s aki keres, az nálunk talál. De a keresztény élet igényesebb, semhogy magamutogatással lehessen komolyan evangelizálni. Missziót (küldetést) lehet több szinten teljesíteni: első szinten meghívni, de evangelizálni csak kitartó, hosszú munkával lehet.
Azt is világosan kell látnunk, hogy a misszió is Isten kezében van. Ő a küldő. Nem tudjuk egymást üdvhozó javakkal megajándékozni, csak azzal, ami tőle származik. Tapasztalat, hogy ha mindent megtettünk is, csak haszontalan szolgák vagyunk. Ha mindazt elmondtuk és megcselekedtük, amit Isten az ő irgalmában ránk bízott, akkor sem tudjuk befolyásolni, hogy kiben milyen hatást vált ki a szó, vagy a tett. Isten Szentlelkének hatalmában van azt megérlelni. Egyben bizonyosak lehetünk: a magban benne van az élet, melyet a teremtő Isten elrejtett. 
A misszió igazi értelme: Krisztushoz vezetni minden embert. Megadni Isten ismeretét és szeretetét. Azt pedig csak az tudja, aki mindeneket magához vonz: „Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Ez az ismeret és szeretet pedig abban gyümölcsöző, akit az Atya vonz: „Senki sem tud hozzám jönni, ha az Atya, aki küldött engem, nem vonzza.” (Jn 6,44) Mekkora titok ez. Ebből egyenesen következik, hogy a misszió könyörgő ima nélkül valóban csak magamutogatás, show műsor, népszórakoztatás. Ezért volt hiteles, hogy a városmisszió munkáját hónapokon át megelőzte és kísérte az imádság annak gyümölcsöző voltáért.
Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az igazi missziót és evangelizációt csakis a szeretet éltetheti, csak az lehet ösztönző ereje, mozgatója. E nélkül terroristák lennénk, akik a maguk meggyőződését akarnák másokra erőltetni. Nem érezheti senki, hogy okosságunk és erkölcsi fölényünk miatt közeledünk, hiszen mások nem tudnak semmit és alacsonyabb szinten állnak, mint mi. Ám azt meg kell tapasztalniuk, hogy kincsünk van, amit meg szeretnénk osztani velük. Megajándékozottakként kívánjuk továbbadni, amit boldogságunk zálogaként ismertünk meg. Ha Krisztusban van az igazság, akkor kívánhatunk-e többet, mint hogy a ránk bízottak, akikkel felelős kapcsolatban vagyunk, megismerjék őt? S mindezt hogyan tegyük a gyakorlatban? „Bizony a világ fiai okosabbak a maguk nemében a világosság fiainál” – panaszolja Jézus a hűtlen intézőről szólva. Ők céljaik elérése érdekében a maguk eszközeivel célratörően és leleményesen élnek. Vajon mi megtaláljuk-e ugyanilyen találékonyan a másokhoz vezető utat. Mert ehhez ügyesség, a cél ismerete, az alkalmas eszközök megválogatása, óriási energia, végső soron felelős szeretet kell. Minden emberhez meg kell találni a „kulcsot”, a szívéhez vezető utat. Szükség van az intézményes cselekvésre (például úgy, ahogyan a KÉSZ csinálja), de e mellett nem spórolhatjuk meg a személyes szolgálatot sem. Nincs recept, de van Isten üdvözítő szándéka és terve, amelybe bele kell simulnunk, amellyel együtt kell munkálkodnunk. Áldja meg Isten mindazokat, akik a misszió, evangelizáció ügyében másokért fáradoznak. Áldja meg Isten a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének minden felelős tagját, akik nemcsak a maguk vagy családjuk egyre növekvő gondját-baját hordozzák, hanem készek a közjóért, embertestvéreik legmagasabb rendű javáért, üdvösségükért is nem kevés áldozatot hozni!

Osztie Zoltán
a KÉSZ elnöke