Tarbay Ede és Oláh András versei
Tarbay Ede
Kéz és hang
Árulkodó a kéz, a sugárzása.
A lelket fogja, nem a gyermeket.
Az em a szóban: tiszta látlelet.
Mécses virága, virágnak világa.
Egy másik Kéz jelet írt homlokára.
A hang mögött egy másik Hang lehet.
Szent Ferenc-i derű, megszenvedett
emberi létek kéve-sokasága.
Miféle fények sűrűsödtek össze
a sallangtalan szerzetes-csuhában?
A megoldások ismeretlen böjtje,
melyben a tettek „csak úgy, általában”
válaszolnak az emberi közönyre.
Rög-tisztaságú keménység a sárban.
Oláh András
napfogyatkozás
karodban rémült bizsergés
a véred dadogva lüktet
szél kergeti a szemetet
szavaid kötélen függnek
agyad lyukas cipőjében
cikáznak képtelen képek
szuggerálnak hogy engedd ki
a behúzva tartott féket
hajód léket kapott süllyed
cápák úsznak át az égen
tekinteted fönnakad mint
hunyó nap a jegenyéken
szünetjel
sóhajod zizzen
hajnalt suttognak
a tavak sellői
széttárt karokkal
vízbe buknak a fák
csonkjaik
felénk kiáltanak
lángba borul a víztükör
s ajkadról ajkamra
halott szavak
pernyéje száll



