Mindig népszerűek voltak ezek a versenyek, bár néha az éppen aktuális politikai rendszer meg-meg lovagolta őket, néha a figyelem elterelése, néha a víznek saját malomra való hajtása okán. S az is igaz, hogy néha egészen balga dolgokat lehetett látni, hiszen önkontroll, valós önítélet, józan helyzetfelmérés nem adatik meg mindenkinek. S az is igaz, hogy mai kereskedelmi tévés változatuk, változataik messze vannak a régiek hangulatától, egyértelműen manipuláltak, és korántsem a valóban legértékesebb, legtehetségesebb benevezők jutnak végül révbe általuk, hisz szinte tippelni lehet, hogy most épp a testi fogyatékkal élő,  vagy valamely etnikumhoz tartozó, vagy magyar kényszer határon túlról származó, vagy nemi „másságban”élő lesz-e épp a befutó. A valós érték tehát sajnos nem mindig perdöntő.

   Hogy miért vesztegetek ennyi szót erre a dologra éppen most, amikor ezer sebből vérezvén próbálnánk ismét talpra állni emberként s magyarként egyaránt? Hát pontosan ezért. Mert most már valóban itt az ideje, hogy mindenki aki Bécsújhelytől Andrásfalváig, Túrócszentmártontól Temerinig, Munkácstól Alsólendváig hozzánk tartozónak vallani tudja és akarja is magát szedje össze minden rejtett tehetségét, maradék erejét, eddig sutban tartott hitét és lépjen ki a színpadra! Mindenki azzal amit a legjobban tud. Szóljon, beszéljen, jelentkezzen, akarjon és tegyen! Csizmadia Úr, a Civil Összefogás Fórum kitalálója fogalmazta meg nagyon találóan, hogy eljött a civil radikalizmus ideje, azaz múlbeli, elfeledni kényszergetett, de megmentett egykori értékeink és mai, új vívmányaink, valamint jövőbeni reményeink tudatos és radikális képviseletének kora van. Tetszenek figyelni? Civil radikalizmusról van szó, nem egyébről!

   Tiszta fejjel élni próbálván tudnunk kell néhány dolgot, például azt, hogy minden embert keresztényként szeretünk, de balgák nem vagyunk, ezért nem szívünk csücske az akinek a kedvenc nótája az Internacionálé, aki utálja egyházainkat, szétverné maradék váraink, azaz családjainkat, aki úgy kozmopolita, hogy tulajdonképpen magyarellenes, aki a Kárpát medencei magyarság egysége ellen kampányolt, aki törvény fölé helyezi magát és orcátlanul lenyúl minden anyagi értéket ( a szellemi nem érdekli), aki azt hiszi, hogy gőgös hatalmából fakadóan  álszent felkentként megszabhatja, hogy ki milyen nemű legyen, és ki mikor részesüljön emberkézbe amúgy nem való „kegyes halálban”. De barátunk és becsüljük mindazokat akik a fentiek elleni csatánkban önös érdek nélkül velünk vannak, akiknek segítsége nélkül a legfontosabb dolog meg sem valósulhat: az a jövőkép amely gyerekeink, fiataljaink zsinórmértéke, fogódzója lehet (kell, hogy legyen!), s amelyért tulajdonképpen mindent teszünk, amiért sohasem adhatjuk fel.

   Politikában nálam sokkal járatosabb ember mondta, hogy nem elég szép elvek mentén sterilen polemizálni, a politika a konfrontációt, a küzdelmet, sokszor a személyes harcot jelenti, illetve annak felvállalását. Van benne valami, csak annak mindig maradjunk tudatában, hogy a politika a köz érdekében, társadalmunkért, nemzetünkért, családunkért kifejtett, önként vállalt feladat, elkötelezettség, szerepvállalás, és nem a mai rossz felhangú, olykor keserű szájízt adó pártpolitika csupán. Emígyen tehát civilként politizálnunk kötelesség, a pártpolitika meg kinek kinek „úri” kedvtelése.

   Nos, lám, mi mindent fel nem vet egy ki mit tud... Ám, elméncséget félretéve, kedves amatőr fiaink az Úr színpadán, elő a tudománnyal! Az előadás lassan elkezdődik. S hogy hány felvonás, tragédia vagy komédia, dráma vagy dramolett mi születik majd e koprodukcióból, az bizony rajtunk is áll.