Elgondolkodtam a cím kiválasztásán. Először tetszett, majd túl tágnak, túl bombasztikusnak tűnt, végül mégis ennél maradtam. Hiszen rólunk van szó tulajdonképpen. És mi ilyenek vagyunk. Örök vitát gerjesztő, mégis mindig békességre, boldog révre, örömre, szeretetre, váratlan szép szerelemre, társra, barátságra ácsingózó teremtmények. Élő és érző lények, kik előbb felsorolt csupa pozitív tulajdonságaink birtoklása, használatuk lehetősége, és csupa jó utáni vágyakozásaink közepette olykor mérhetetlenül gonoszak, aljasak, elvetemültek is tudunk lenni.

   A társadalmi élet, a művészetek - így az irodalom is - örök témái lennénk, tehát bármikor előránthatók, ha a sors úgy hozza, vagy ha a pillanatnyi helyzet úgy kívánja. Most mégis különleges aktualitása van a dolognak. Választások közelednek, a kampány – az egyre gyomorforgatóbb – teljes gőzzel zajlik, most már nyílt színen, elősodorva az eddig is búvópatakként már létező, egyre dagadó rossz, pejoratív értelemben vett politika minden rejtett szennyét.

   Annak idején, mikor a Tiszát lepte el a ciános ár, szó nélkül tudtuk és tettük a dolgunk. Nem fintorogtunk a forgatag hozta szemét láttán, nem fordítottunk hátat, mondván, hogy majd a szőke folyónk magától megtisztul, nélkülünk is akár, hanem cselekedtünk, és magunk csináltuk a rendet. Ezt kell tennünk ma is. Hisz behunyt szemmel, süket fülekkel, minden szórólap, plakát, beledumálás, magyarul minden süketelés, sziréndal hallgatás, butítás nélkül felérjük maradék józan paraszti eszünkkel, hogy ütött a cselekvés órája. Ami itt folyik - immár évtizedes léptékben mérve - tovább nem folytatható, nem megengedhető. Rabok tovább már tényleg nem lehetünk, főleg saját hazánkban nem. Vigyázó szemünket most ne Párizsra vessük, a tükörbe nézzünk helyette, s ha ott hús, vér s lélek alkotta ember ki szembenéz, tán van még remény. Aztán tartsuk ezt a tükröt a hatalmat ma bitorlók, minket lelki restségbe, testi és szellemi nyomorba dönteni akarók elé és látni fogjuk a semmit, s csak csodálkozunk, hogy hová lettek azok kiktől eddig függeni voltunk hajlandók, vagy kiktől féltünk netán. De tartsuk ezt a csodálatos szerszámot azok elé is kik jelölt, vagy önjelöltként a Kánaánt, a Paradicsomot ígérik nekünk, s a csillagokat is lehoznák az égről kedvünkért. Persze, ha elhinnénk ennyi balgaságot. Tartsuk eléjük a foncsort. Ha embert látunk, szép, komoly fiút, mosolygó leányt, megnyugodhatunk. Ő a miénk.

   De éberség lelkeim, hisz megtanították, hogy az ellen sosem alszik. Ne szép szava, fondorlata, ruházatja, viseletje, méze, máza és kelleme, csodálatos bók illeme legyen mi édes tőrbe csalja ikszelgető kis kacsónk. Nem vagyunk mi trójai faló falók, minden csalit benyalók, csak egy rettenetes történelmi bujakórból ébredő magyari törzs ágacskái, rügyecskéi, icipici, de értelmes magyarkái emberiségünk nagy fájának.

   Azt válasszuk ki hálóját nem zsákmányleső pókként szövi, hanem ki azért végzi a sziszifuszi munkát mert előbb nekünk akar halat fogni, majd megtanít halászni, aztán nekünk adja a hálót. Ily módon lassan mi is arra ébredünk, hogy mesterei leszünk e szép ténykedésnek, sőt már mi is eszközkészítőkké  váltunk, s már mi is tanítunk másokat tovább.

  Hát emberek, ez lészen majd az igazi Kánaán, a valódi Paradicsom, mert ezt saját kezünkkel építettük, saját akaratunkból, de a Jóisten segítségével. Úgy legyen, hogy megérjük ezt.