Igen, ennyien volnánk lassan mára mindazok, kik képletes - testi, anyagi és lelki - nadrágszíjjunkat is az utolsó lyukik húztúk már, s nagyot fohászkodva, atlaszi erőfeszítéssel teszünk még egy végső lépést a tudatos magyar lét fenntartásának egyetlen lehetősége felé. Most így érezzük. Így véljük, gondoljuk, s ezért akarjuk is. Egy dobásunk még van, egy még lehetséges demokratikus. Választásokat kell nyerni.

   Az anyagi ellehetetlenülés, a szellemi elsenyvdés kapujában még van egy esélyünk, még talán minden visszafordítható. Hisz – mondják – nekünk mindig egy Mohács kell a felébredéshez. Most ilyen időket élünk, s mert lopakodva, lassan , évek, évtizedek alatt font körül az ellen nehezen vettük észre a veszélyt. Csak most, csak az utolsó perc utolsó órájában eszmélünk fel végre, hogy irdatlanul nagy a baj. Hogy nem csak országnyi, hanem nemzetnyi már, hisz a következő csata várt megnyerése is csak egy első lépcsőfoka annak a reménynek, mely néppé degradálódásunk, fajulásunk megállításához vezethet. S majd innen indulhat újra minden, ebből az ismét termékenyé váló talajból serkenhet ki a Kárpát-medencei közös jövőnk zöld fája.

   Sós cseppjei Pannónia vízének, azok voltunk mindmáig, öntudatlanul is egymást keresve a ránk eresztett fojtogató történelmi párarengetegben. Hazájukat, otthonukat tétován kereső Ábelei a világóceánnak. Sorstalan árvák sokszor, tétova ódát dadogók, tán inkább elégiázók, életet, annak értéktelen, könnyű habját mohón habzsolók. Megtévesztett, megvezetett könnyű prédái a hol keleti, hol nyugati szélnek. Egymás ellen acsarkodók, összefogni tán már sohasem akarók, gyűlölködő istentelen teremtményei a századoknak. Ezek voltunk mi, magyarok.

   De eddig volt a volt. És ettől arra lesz a lesz. A múlt tanulságainak fagyából az öntudatosuló jelen napja olvaszhatja ki azt a már élettelennek hitt magot, mely jövőnk egyetlen záloga. Csapongó vízcseppekből így lesz majd egybefüggő, molekula emberkéivel egymásba kapaszkodó éltető magyar vízrengeteg. Rengeteg, mely nem fenyeget, de életet ad. Nem pusztít, de táplál. Nem apad, de éltetőn árad. Gyarapodik és gyarapodtat. Sokasodik és sokasodtat. Megtart. Megtart, mert egyet akar.

   Ám egyet, ugyanazt, a közöst csak úgy akarhatja, csak úgy tudja létrehozni, fenntartani ha nemcsak a célja, hanem az eszközei is közösek, és az eszközök majdani felkentjei, javunkra használói között nincs kakukktojás. Egy sem. Tiszta víz csak tiszta forrásból fakad. S a forrás csak akkor marad tiszta, ha senki nincs ki önönn haszontól vezérelve belerondít. Mert elég volt a hamis profétákból. Ők ugyanolyan ártói a jónak, mint azok kik a mai káoszt tudatosan szülték. Nem lehetünk alázatos szemlélői semmilyen megalkuvásnak többé. Egyszerűen nem tehetjük, nem engedhetjük meg. Sem magunknak, sem másnak.

   Talán múlt századok pátosza sejlik fel olykor e sorokban. Talán nem e századiak a leírt szavak. Lehet. De bajunk sem mai keletű, s a megoldás is csak a múlttal való tudatos számolással, tanulságainak számbavételével található meg. A lengyelek rendszerváltáskor megnevezték a felelősöket, s azóta csak a rátermettség szerint választanak, jórészt párttól függetlenül. Mi ezt nem tettük meg. Innen a baj. A tengernyi baj. S ezért kell a tengernyi ember összefogása is.