Nagy dolgok vannak készülőben. Országban, magyarságban, világban, emberiségben gondolkodva akár, ugyanezt mondhatjuk. S ha - mint ezt a csíkkarcfalvi székely legény, Barabási Albert László állítja - mindezt kicsit determináltan, világot átszövő hálózat parányaként is érezzük akár, akkor is elmondhatjuk, hogy ezekért a „nagy időkért” érdemes élni.

   Igaz ugyan, hogy most „csak” szekérderéknyi, egyébként talajjavításra kiválóan alkalmas termék alól kell kivakarni az országot, „csak” nemzettudatot kell tetszhalálából feléleszteni, „csak” az újra egymás felé nyúló magyar kezeket kell kézfogássá nemesülésükben segíteni. Csak ennyi a dolgunk épp.

   No persze, közben magunk kisebb-nagyobb háza táján is sepregetni illik „határtalan” lelkesedéssel. Takarítgatni, csinosítgatni kézügyben levő picinyebb dolgainkat is, mialatt a lényegesebbnek tekintett nagy ügyekért szorítunk és teszünk. Olyan „kis” dolgokat mint tennen lelkünk például. Kolbe atya beszélt a hűségről a kis dolgok terén. Azt mondta, legyünk hűek ezekben az először talán kevésbé fontos, mindennapos, rutinízű apróságokban, mert a kis dolgok elhanyagolása vagy akár azok elnagyolt, felületes teljesítése a nagy dolgok eléréséhez is szükséges fegyelmezettség elmulasztásához, a lelkesedés lanyhulásához, magyarul lazsáláshoz, lanyhasághoz vezet. Elhanyagolhatónak, csekélységeknek tűnnek ezek első ránézésre, de ha nem foglalkozunk velük rendíthetetlen szigorral, takaréklángon sosem tartott napi önvizsgálattal, olyan állapotot idézhetnek elő, amelyből talpra állni csaknem lehetetlen. Lelkünk karbantartása esetében nincsenek kompromisszumok, nincsenek kis dolgok. Ha céljainkat el akarjuk érni, ezen a téren minden dolog egyaránt fontos. Kicsinek látszó lazaságnak is beláthatatlan következményei lehetnek. Az atya szerint az az ember, aki ezeket a kis dolgokat elhanyagolja eleinte talán érez még lelkifurdalást, de aztán, az idő múltával ez elmúlik, elaltatjuk az önvád hangjait, és mintegy hozzászokunk saját hibáinkhoz. S bár hajlamosak vagyunk a világ sodrására, a körülményekre fogni mindezeket valójában lelkünk tudatos vétkéről, bűnéről van szó. És bizony tudva tudjuk, hogy a lejtőn az első lépést nehéz csak megtenni, a többi már magától jön.

   Hogy miért  emlegetem épp most mindezeket, mikor épp miniszterelnökünk parlamenti 29 pontját hallgattam végig? Mert kicsit bizakodóbb lettem, kicsit lelkesebb. Talán nem is tudjuk, mennyi a valós tennivalónk, vagy mekkora is a baj tulajdonképpen, de végre mintha látszana remény arra, hogy ismét lesz értelme a lelkesedésnek. Hiszen tette eddig is az emberfia a dolgát, néha összeszorított foggal, néha csak égre emelt tekintetünk révén erőt merítvén, „menni tovább mégis” lelkülettel, ám most mégis jobb kedvvel, értve a célt fog hozzá a szegény halandó a napi penzumának. Hajlamosak vagyunk ilyenkor „nagyolni”, haladjunk, mondanánk, sok a tennivaló, ne totojázzunk, ne foglalkozzunk a piszlicsári dolgokkal! De megállj! Épp most kell igazán foglalkoznunk velük. Mert lám, épp imént mondá derék Kolbe atyánk a példázatot, mely szerint a nagy célunk elérését éppen lelkünk mindennapi apró kenyereinek megszentelése szavatolja csak. Teendőnk tehát mi legyen? Este, elalvás előtt átgondolni a napot. Mit tettünk jól, mit nem, hogyan javítsuk ki a hibákat már holnap? Reggel, eszméléskor, tisztuló kobakkal újra átgondolni őket és pár perces, lelkünkre szánt „tisztálkodással” nekivágni a végső, nagy dolog eléréséhez elengedhetetlen kis napi tégláink megalkotásához. És mindezt mosolyogva, mert az élet tényleg szép. Még éjszaka is. Hát még most, mikor tán hajnalodni is fog...