Felelősségünk az egészségünkért és a betegekért
Keresztény felelősségünk a teremtett világban címmel tartotta XIII. kongresszusát a KÉSZ 2022. szeptember 17-én az Országház Felsőházi termében, melyen Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója a teremtésvédelem egészégügyi vonatkozásairól beszélt. Az alábbiakban az előadás szerkesztett változatát olvashatják.
Világunk nagy emberei, tekintélyei évente összegyűlnek Davosban, a világgazdasági fórumon, és csinálnak – így fordítanám magyarra – egy világkrízisleltárat, amiben megállapítják, hogy az emberiségre nézve hosszabb vagy középhosszú távon, illetve aktuálisan milyen veszélyek jelentkeznek. Azaz, melyek azok a legveszélyesebb perspektívák, amiket leltárba vehetnek.
A 2022-es, néhány hónappal ezelőtt lezajlott fórumon a klíma és az időjárás kérdését tették az első helyekre, majd ezt közvetlenül a „szociális kohéziók eróziója” követte. Vagyis a széteső emberi kapcsolatok. És csak ezután következett a Székely János püspök úr által olyan drámaian leírt megélhetési válság.
Gondoljunk bele, hogy a széteső kapcsolatainknak milyen jelentősége van – többek között az egészségünkre, mert az egészség megroppanása a kapcsolatok szétesésével összefüggésben áll egymással.
A WHO megfogalmazása szerint az egészség a testi, szellemi, lelki, szociális és spirituális jóllét, ám ha a mindennapokra gondolunk, ide tartoznak a kapcsolataink is, amiből az egészségünk táplálkozik. Azt is mondhatom, hogy az egészségügy a kapcsolatok művészete: beszélünk orvos–beteg kapcsolatról, ápoló–orvos kapcsolatról. A társadalom és az egészségügy közötti kapcsolatban tud az egészségügy élni és fejlődni.
A WHO azt is listába vette, hogy 2019, tehát a Covid-válság első pillanatától kezdve mik az egészséget leginkább romboló tényezők. Ezen a listán első helyen van a széteső emberi kapcsolatok kérdése, nagyon előkelő helyet foglal el az energia kérdése, és a 14. helyen a fiatalok jövőbe vetett bizalmának az elvesztése. Döbbenetes, ha belegondolunk, hogy a világ perspektíváiban néhány év alatt mennyit romlott ez a kérdés. Amikor a jövő egészségügyéről beszélünk, akkor ezeknek a perspektíva nélküli fiataloknak az egészségéről, az egészségügyben való szerepléséről van szó.
Érdemes megvizsgálni, hogy a fiatalok hogyan is élnek, mi történt a gyerekeinkkel röpke három év alatt. A legújabb gyerekpszichiátriai (és több más) kutatás is kimutatta, hogy a gyerekeink egészen más egyéniségek az online és az offline térben. Az offline térben a magányos, a közösségekben alig lépni tudó, szerény gyerekek az online térben kivirágoznak, és széles körű kapcsolatokat építenek, és végtelen aktivitással vannak jelen. A valódi életérzésüket, viselkedésüket az online tér alakítja, és az életük jórészt az online térben zajlik.
A mi fiaink a piaristákhoz jártak gimnáziumba ezelőtt 25 évvel. Vízhányó tanár úr, a legnagyobb fiunk első osztályfőnöke azt mondta az első szülői értekezleten, hogy a szülők ne azzal törődjenek, hogy most még mit mondhatnak a gyerekeiknek, hanem azzal törődjenek, hogy ki lesz a gyerekeik barátja, mert az elkövetkező éveket az fogja meghatározni. Ha jó barátaik lesznek, akkor jó irányba fog fejlődni a gyerek, ha rossz barátai, akkor rossz irányba. Ezt a tételt most módosítani kell. Néhány évtizede még példaképeket adtunk a gyerekeinknek, aztán társakat, most pedig biztonságos online teret kell adnunk nekik.
Figyeljük meg, milyen krízisek érték azokat a fiatalokat, akikre tíz-húsz év múlva támaszkodni fogunk. Előállt egy svéd kislány 2018-ban, és 2019-ben az online térben elindított egy klímakrízist, ami több millió fiatalt mobilizált, és a jövőtlenség érzését alakította ki bennük. Rá egy évre érkezett a Covid-krízis, ami rengeteg gyászt hozott magával, az izoláció és a szorongás érzését alakította ki az online térben a fiatalok között. Aztán rá két évre elindult a háborús krízis, ami a létbizonytalanság érzését hozta. Mindezzel párhuzamosan dübörög a gender krízis, amikor a gyerekeink azt se tudják, fiúk-e vagy lányok. Megdöbbentő, amikor a néhány éve Cambridge-be kerülő fiamtól azt hallom a kinti életről, hogy az egyetemi társainak igen jelentős része biszexuálisnak vallja magát. Az Amerikai Egyesült Államok egyetemi hallgatóinak huszonnyolc százaléka mondja magáról, hogy gender fluid, ami ennek általam már nehezen identifikálható változata.
A fiatalok tehát nem a helyüket keresik a világban, hanem szorongással és reménytelenséggel élik meg azt, ezért az önsorsrontást választják nagyon gyakran, aminek komoly egészségügyi következményei vannak. Ebben az évben hét olyan fiatalt kezeltünk az égéssérült gyermekeket gyógyító országos központban, akik felmásztak a vasúti kocsik, mozdonyok tetejére, és a magasfeszültség leütötte őket. A testük hatvan–kilencven százalékban megégett, és összetörték a fejüket, karjukat és sok minden mást. Ötöt meg tudtunk tartani az életnek, kettőt elvesztettünk. Ők az online térben hergelték egymást egy kihívásprogrammal. Ugyanilyen kihívásprogramokkal sarkallják egymást nagyon sokan öngyilkosságra.
Tekintsünk vissza az elmúlt évszázadokra. Nem olyan hosszú az egészségügynek az az időszaka, ami gyönyörű fejlődést mutat, és elvezetett odáig, hogy ma sokáig élhetünk. A várható élettartam ma igen magas, viszonylagos egészségben élhetünk, lélegeztető gépekkel és sokféle technológiával tudjuk a kritikus állapotokat áthidalni. A keresztény és zsidó felekezetek, szerzetesrendek, diakonisszarendek, szeretetszolgálatok honosították meg Magyarországon is és szerte Európában az egészségügyi szolgálatokat, alapvetően a szeretetszolgálatból kiindulva. Ezekben az intézményekben jelentős volt a szakértelem, mert ha már csinálják, akkor jól akarták csinálni. Ebből lett a tudományos alapú gyógyítás és a technológiai forradalom. Ezek a kis, fénylő helyek elkezdtek terjedni, és általános lett a szolidaritás, hogy ezt juttassuk el a lehető legtöbb emberhez. Ebből lett a népegészségügy.
Mára ez a három nagyon fontos elem szétesett. A szeretetszolgálat jelentős részben eltűnt az egészségügyből. A szakértelem és a szolidaritás jelentős mértékben a piac áldozatává vált, és bizonyos emberek kiváltságává válik egyre több technológia.
Mik a kockázatok ebben az egészségügyben? Nagyon jelentős kérdés, hogy a hozzáférhetőség, az esélyegyenlőség, a technológia tud-e fejlődni. Az Egyesült Államokban, ahol a világon talán a legnagyobb a GDP, és ebből a legnagyobb arányban költenek egészségügyre, eljut-e az ellátás mindenkihez? Az ottani piaci gondolkodás nem szolidáris. Van, akinek nagyon kicsi jut, van, akinek minden.
Az egészségügy másik nagy kihívása a klímával kapcsolatos kérdések. Lehet-e bírni energiával ezt a 24 órás, nagy energiaigényű szolgáltatást, amit végzünk? A gyógyításunk nagyon jelentős mértékben víz alapú, akár a higiéniára, akár minden másra gondolunk. Lehet-e bírni vízzel? Lehet-e bírni tiszta levegővel?
És a harmadik nagy kockázat az emberi tényező. Ennek egyik szegmense az ápolók jelenléte, vagy nem jelenléte. Ma a nyugati világ abból ápol, amit keletről vagy délről elvisz magához. Mert az ápolás azzal a szeretetszolgálattal van nagyon szoros összefüggésben, amiből kiindult az egészségügy, és ami leginkább kifogyott belőle. Abból, a valamikor kolostorokban, diakonisszaotthonokban és szeretetintézményekben evidens és mobilizáló, motiváló, az élet fő részeként tekintett attitűdből, ami hiányzik közülünk is, mert ha elénk pattan a tehetséges középiskolás lányunk, hogy én az egészségügyben szeretnék dolgozni, akkor azt mondjuk neki (én is ezt mondtam), hogy menj orvosnak.
Ha közelebb jövünk Magyarországhoz, akkor azt kell mondjam, hogy az ápolókrízis az egészségügynek – és szerintem a magyar társadalomnak – az egyik legjelentősebb problémája. Még nem vesszük észre, hogy az idősödő társadalomban nincs, nem lesz, aki ápoljon bennünket, és azokat, akik arra rászorulnak. Mert nincsenek beiskolázott fiatalok és az ápolók átlagéletkora nagyon magas.
Nagy probléma, hogy a magánegészségügy jelentős térnyerése mellett fenntartható-e a szolidaritási elv. Eljut-e az egészségügy a gettókba, a halmozottan hátrányos helyzetű helyekre? Hogyan lehetséges az, hogy a házi gyermekorvosok a nagyvárosokban vannak, a gyerekek meg a Bodrog-közben, vagy pedig Beregben?
És kérdés még az is, hogy a technológiában tudunk-e fejlődni? Amit gyógyítani lehet, azt valóban gyógyítjuk-e? Vannak ennek a kérdésnek ezeken túl is nagyon fontos, szakmai nomenklatúrával megnevezhető részei. Ezeket csak szavakként mondom:
- zöld kórházak;
- klímasemleges kórházak;
- integrált egészségügyi rendszer;
- személyre szabott egészségügyi megoldások;
- rugalmas (reziliens) egészségügyi rendszer kérdése, amit a Covid mutatott meg;
- kiberbiztonság kérdése az adatok miatt, amikkel dolgozunk.
- Holisztikus-e a gyógyításunk, oda tudjuk-e adni a gyógyszereken kívül az emberi kapcsolatok és a spiritualitás gyógyítását is az embereknek?
- Tud-e a családokra fókuszálni az egészségügyi ellátásunk?
- Tudunk-e nemcsak a tudós, hanem ugyanolyan mértékben, a szakmájukból adódóan művész jellegű orvosoknak is létbiztonságot, egzisztenciát és motivációt adni?
Meggyőződésem szerint az egészségügy legfontosabb kérdése a kapcsolatok javítása, mindenekelőtt az Isten előtt önmagunkkal való kapcsolatnak a rendezése. A mai világ definíciója szerint „a fenntartható egészség személyes elkötelezettséget jelent az egyén saját egészségének megőrzése és felelősségvállalása mellett, preventív és proaktív eszközökkel”. Amikor fenntartható egészségről beszélünk, akkor a magunk attitűdjeiről beszélünk. Véleményem szerint ez azt jelenti: megállunk-e Isten és önmagunk előtt az imában, és merünk-e magunkra nézni?
Magyarországon évente harminckétezer-hatszáz ember hal meg úgynevezett „megelőzhető halálozás” miatt, vagyis azért, mert rosszul táplálkozik, dohányzik, túl sok alkoholt iszik, levegőszennyezés mellett él, keveset mozog vagy sportol. A covidban hatezer ember halt meg egy legújabb tudományos statisztika szerint, mert nem volt beoltva. Összemérték a beoltottak és a nem beoltottak halálozását, és ennyi volt a plusz veszteség.
A kapcsolataink rendezését ezen a téren is magunkkal kell kezdenünk. Ahhoz, hogy az egészségünk és az egészségügyünk olyan legyen, amivel nyugodtan tudunk magunk, egymás és Isten elé állni, rendezni kell a kapcsolatainkat a családban, az orvos–beteg viszonyainkban, az egészségügy szereplői között, illetve a társadalom és az egészségügy között is.
Az előadás meghallgatható a KÉSZ YouTube-csatornáján: