Hiszek az Egyben és a Nullában, a mindenható Datában

A nyíregyházi KÉSZ-csoport szervezésében szeptember 17-én Kajtor Domonkos jezsuita atya tartott előadást a mesterséges intelligenciáról a Vármegyeháza dísztermében Hiszek az Egyben és a Nullában, a mindenható Datában - Ki vagyok én a mesterséges intelligenciának? - Szülői szerep a technika világában címmel.

Első gondolatként az előadó a címre utalva megállapította, hogy a „data”, az adat korunkban pszichológiai szinten azt a szerepet veszi át, amit korábban istenként élt meg az emberiség.

Mi is a mesterséges intelligencia, és hogyan vagyunk mi benne? Ennek az alapvető kettős kérdésnek a felvetése után az atya azt igyekezett felmérni, hogy a közönség milyen mértékben viszonyul félelemmel a mesterséges intelligenciát hordozó technológiához. A rögtönzött „szavazás” jól illusztrálta, ahogy a társadalom is ingadozik az elfogadás és az elutasítás között.

A következőkben a „mi az a valóság, ami körül vesz minket?” kérdést döbbenetes vetített képekkel és történetekkel illusztrálva a mesterséges intelligencia nem éppen valóságos „műveit” tárta hallgatósága elé.

Ezután előadónk a történeti háttér ismertetésére tért rá, amelynek során többek között megtudhattuk, hogy az adatfeldolgozó rendszer kifejezés már Descartes-nál felbukkan. A mesterséges intelligencia fogalmát 1955-ben használjuk először, 1960-ban elkészül az első kommunikációképes program, az Eliza, 1997-ben a nagy orosz sakkozót, Kaszparovot győzi le a gép, 2017-ben pedig az amerikai kvízjáték, az Alpha go győztese lesz. A technikai háttér – az emberi agy neuronhálózatának és kapcsolódásainak leképezése – felvillantása után a mesterséges intelligencia fogalmának különböző megközelítésű definícióit tekinthettük át, kezdve a fogalmat az olyan gépek tudományaként meghatározón, amelyek olyan funkciókat végeznek, amelyekhez emberi intelligencia szükséges, egészen addig a definícióig, amely olyan tanulmányi területnek mondja a mesterséges intelligenciát, amely számítástechnikai számításokkal próbálja utánozni az intelligens viselkedést.

Fontos megkülönböztetésként a mesterséges intelligencia két típusáról kell beszélnünk: a gyenge és az erős mesterséges intelligenciáról, bár utóbbi még nem létezik, csak a sci-fi világában. A gyenge, vagy célzott MI intelligensen viselkedik, azaz kap egy célt, funkciót, és azt végrehajtja, de semmiképpen sem írja felül. Míg az erős MI felülírhatja azt: „Bocs, most nincs kedvem.”

„Hogyan működik a mesterséges intelligencia szemben a standard programozással, ahol mindent pontosan beprogramozunk?” – tért rá előadónk a kérdésre, s a választ a gulyáslevesfőzés olyan sajátos módjával igyekezett megvilágítani, amely a mesterséges intelligencia tanításának folyamatát, a gépi tanítást volt hivatott érzékeltetni. Csak a keretet és az adatokat adjuk meg, vagyis a célt, úgy mint gulyásleves és a hozzávalók. A munkával megbízott először egészen más ennivalót produkál, majd egy a célt jobban megközelítőt, míg végül az igazit, miközben „tanítjuk” az iteráció, az egyre jobban megközelítés módszerével. Az eredmény tökéletes, azonban nem tudjuk, hogyan jutott el ahhoz, nem tudjuk visszafejteni a lépéseit.

Felmerül a kérdés, hogy baj-e ez, és ezzel elérkeztünk az egyik legizgalmasabb kérdéshez: kicsúszott a kezünkből az MI? Öntudatra ébredhet-e az gép? Határozott választ kaptunk: semmiképpen, a gép emberi öntudatra nem ébredhet. Csak mi képzelünk bele emberi tulajdonságokat, holott inkább tükröt tart nekünk. Nem zárható ki, hogy a jövőben valamiféle „öntudata”, „önreflexiója” lehet majd, de ez nem azonos az emberi öntudattal. Rajtunk áll, hogy a félelmet tápláljuk-e magunkban, vagy megtanuljuk-e inkább jól kezelni a rendszert.

Az előadás következő nagy gondolati egysége az etikai kérdések mérlegelése volt. Az információ és privát szféra témakörben felmerül a kérdés, hogy miközben a Facebookon élünk és adatok halmaza gyűlik rólunk, van-e még egyáltalán magánszféra? Az MI segítségével a szexuális irányultság jobban meghatározható, mint pszichoanalízissel, de talán biztató lehet, hogy az EU meglehetősen előrehaladott a törvényi szabályozás terén, és a Vatikán is keresi a lehetőségét egységes etikai irányok kialakításának.

A kommunikáció és információáramlás területén komoly következményekkel járó fejlemény, hogy ma már nem egyirányú a kommunikáció, hanem pl. influenszereket fizetnek a politikai oldalak. A mesterséges intelligencia nagy befolyással lesz az amerikai választásra. Ami a munkaerőpiac érintettségét illeti, az ipari forradalom óta félünk, hogy a technika fejlődése elveszi a munkánkat. Kétségtelen, hogy átalakul a munkaerőpiac. Pl. a programozó nem programot ír majd, hanem a mesterséges intelligenciát készteti programírásra. A különböző nagyhatalmak rendszerei nagyon különböző erkölcsi alapon állnak. Mi emberek dönthetünk ezek felől. Nem tartunk ott, hogy lehetséges legyen egy nagy közös rendszer létrehozása. Egyik legizgalmasabb kérdés a szolidaritás és közjó kérdése. A technológiai társadalom az egyént célozza meg reklámmal, szórakoztatással. A megírt programokkal nem a közösség szolgálata a cél. Vajon hogyan fog viszonyulni a mesterséges intelligencia politikához, egyházhoz, civil szervezetekhez, amelyeknek célja a közjó, a közösség szolgálata? A Z generáció máris egy elmagányosodott generáció.

Különösen a humanoid robotok léte veti fel azt az etikai kérdést, hogy szabad-e hagyni az MI-t „szenvedni”? Volt olyan eset, hogy egy MI-példány állampolgárságot kapott Szaúd-Arábiában, de olyan is, hogy egy ilyen rendszer olyan adatokkal „táplálkozott”, hogy rasszistává lett. Milyen etikai alapon kell tanítani az MI-t?

A továbbiakban az előadó a mesterséges intelligenciával kapcsolatos antropológiai változásokra irányította a figyelmünket, azon belül is a dataizmus veszélyére. Minden, ami zajlik bennünk, emberekben, adatokkal leírható, s ha elkezdünk magunkra úgy tekinteni, mint egy adathalmazra, és arra az – egyébként helyes – következtetésre jutunk, hogy a mesterséges intelligencia ezek birtokában jobb döntéseket tud hozni akár életünk legfontosabb kérdéseiben is, végül kiadjuk a döntést kezünkből olyan területeken is, ahol nem lenne szabad. Nem a technika csinálja ezt velünk, mi csináljuk ezt magunkkal.

A másik probléma, amelyre rátekinthettünk, a transzhumanizmus kérdése. Ha egyre kevésbé akarjuk elfogadni a betegséget, sőt a halált, ha a technológiában tovább élő emlékeink révén tovább akarunk élni, akkor hol marad az ember? „Alapvetően, ne féljünk semmitől, de magunktól azért picit félhetünk” – zárta le Kajtor Domonkos előadásának ezt a részét.

A címben szereplő harmadik egységre, a szülői generációnak a felnövekedő új nemzedékekkel szembeni komoly felelősségének kérdésére rátérve – a közönség esetleges egyet nem értésével is számolva – az előadó kijelentette, hogy a világnak nem kell úgy működnie, ahogy mi korábban egyedül helyesnek gondoltuk. Semmiképpen sem szabad abból kiindulnunk, hogy úgy működik. Önvizsgálatra felhívva egy történettel világított rá, hogy először inkább meg kéne kérdeznünk, hogy konkrétan mivel foglalkoznak gyermekeink, mintsem tiltóan fellépnünk. A technika ismerete és használata nélkül egyszerűen nem tudunk már kommunikálni velük.

A WHO ajánlása szerint kétéves korig ne lásson a gyermek képernyőt, két és öt év között legfeljebb egy órányit egy nap. De ha a nyugtalan vagy síró baba megnyugtatásul nem szülői gesztusokat, hanem színes képernyőt kap a kezébe, ahogy ez igen elterjedt, akkor az a pszichológiai minta rögződik benne, hogy érzelmi szükségleteit a technika használatával elégítheti ki. Még extrémebb következményként a már szexuális kapcsolatra is képtelen, egymás mellett telefont nyomogató fiatalok példáját tárta elénk előadónk, majd a ChatGPT-vel megíratott dolgozatok problémájára adott egy ötletet, miszerint pl. készíttethetünk a diákokkal összehasonlító munkát a saját és az MI munkájáról az adott témában.

Fontos megállapításként idézte előadónk Pál Feri atya gondolatát, amely szerint nem a fiatalokkal van baj, hanem a fiatalok vannak a bajjal. Tehát, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy megtanítottuk-e őket jól, jóra használni a technikát? Nagyon nagy paradigmaváltásra van szükség.

Végül meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mi hogyan vagyunk a technikával, milyen példát mutatunk? Záró összegzésként azzal az alapvető kérdéssel szembesülhettünk: ki vagyok én a technológia fényében? Hogyan használom a technológiát? Vagy a technológia határozza meg az identitásomat? Nem kell félnünk a technológiától, csak jól kell használni. Az a mi felelősségünk, hogy mi magunk így tegyünk, és segítsünk a fiataloknak ebben – zárta előadását Kajtor Domonkos atya.

Megyesi Mária, a nyíregyházi KÉSZ-csoport elnöke