Kereszténység és közélet
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke Kereszténység és közélet címmel tartott előadást a KÉSZ XIV. kongresszusán, melyet szerkesztett formában teszünk közzé.
Elnök Úr! Excellenciás Nuncius Úr! Excellenciás Püspök atyák! Főtisztelendő atyák! Alelnök Úr! Miniszter Úr!
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim – megkockáztatom itt, ebben a közegben: kedves testvérek! Magyarország Kormánya nevében nagy tisztelettel köszöntöm Önöket!
Magyarország Alaptörvényébe beírtuk, hogy a magyar állam egészének és minden részének feladata identitásunk, a keresztény civilizáció védelme, ezért szimbolikus, természetes és helyes, hogy a KÉSZ-nek a kongresszusa itt van az Országgyűlés felsőházi termében. A feladat, amit kaptam, a kereszténység és a közélet kapcsolatáról néhány gondolatot elmondani önöknek.
Engedjék meg, hogy Isten népében a közéletben részt vevő Krisztus-hívők helyéről mondjak néhány gondolatot. Mindennek a kiindulópontja, fundamentuma Jézus Krisztus evangéliuma, mely térben, időben és témáját tekintve egyetemes. Érvényes a Szentföldön, érvényes itt, Magyarországon, az Északi- vagy a Déli-sarkon, a naprendszerben és az egész univerzumban.
Ahogy érvényes volt Krisztus evangéliuma kétezer évvel ezelőtt, érvényes most is, és érvényes az idők végezetéig, az örökkévalóságig.
És Jézus Krisztus evangéliuma érvényes témáját tekintve is: nem létezik az életnek olyan területe, ahol az evangélium ne lenne érvényes.
Gondoljunk például a művészetekre. Ha kivennénk a szakrális művészetet a művészettörténet egészéből, nagyon megszegényülne a művészettörténet. Sőt többet állítok: a művészet, amennyiben művészet, mindig van benne valamilyen szakrális mozzanat. Lehet, hogy rácsodálkozik a természet szépségére és dicsőíti Istent, lehetséges, hogy keresi Istent, az is lehetséges, hogy perlekedik az Istennel, de a művészet, amennyiben művészet, mindig van benne valamilyen transzcendentális, valamilyen szakrális mozzanat. Igaz ez a tudomány tekintetében is. Az evangélium illetékessége, az egyház illetékessége a tudomány tekintetében is megvan.
Heideggertől származik az a zseniális meglátás, hogy egyetlen tudomány mint tudomány sem képes arra, hogy meghatározza önmagát, módszertanát és illetékességének a határait. Hogy mi a matematika, az nem írható le számokkal. Hogy mi a kémiának a metodológiája, az nem írható le kémiai képletekkel, hogy mi a biológia illetékességének a határa, az nem egy szakbiológiai kérdés. Az filozófiai, etikai kérdés. Gondoljunk csak arra, hogyha mindazt megtenné az emberiség vagy a biológia mint szaktudomány, ami technikai, technológiai értelemben megtehető (gondoljunk a génmanipulációra, a klónozásra és így tovább), akkor a horror sci-fi kategóriájába jutnánk. A tudománynak megvan a jogos autonómiája, de nem az erkölcstől való autonómiája. Ebből kifolyólag az evangélium érvényes a művészetek vagy a tudományok tekintetében is, és az egyháznak van szava ezeken a területeken is.
Ha igaz az, hogy mindenre érvényes az evangélium és az egyháznak van küldetése a művészetekhez, a tudományokhoz, akkor a politikára vonatkozóan is van mondanivalója az egyháznak. A politika szót eredeti értelmében értem. Arisztotelész határozta meg úgy az embert, hogy „zoon politikon – politizáló állat”. A politika tehát nem pusztán a pártpolitikát jelenti, sőt lényegét tekintve nem azt jelenti, hanem a társadalom dolgaival való foglalatosságot, foglalkozást, odafordulást, érdeklődést. Tehát a közéletet értem most a politika szó alatt.
Az egyház, miután nem idegen számára semmilyen terület, a társadalom kérdéseiben, politikai kérdésekben is van szava. Ezért van, hogy az egyház Jézus Krisztus evangéliuma alapján reflektálva a kor kihívásaira, újra és újra megfogalmazza társadalmi tanítását. A mi korunkban ez XIII. Leó Rerum novarumával, a nagy szociális enciklikával indult, és azóta is korról korra a pápák a munkáskérdésben, a környezetvédelem kérdésében és az élet minden releváns közéleti kérdésében is iránymutatást adnak az evangélium alapján, a kor kihívásaira reagálva.
Nekünk, világban élő keresztényeknek a feladatunk az, hogy ezt a társadalmi tanítást azon a helyen, ahova a gondviselés állított minket, megvalósítsuk.
Az evangéliumban megkaptuk a küldetést a világhoz, hogy evangelizáljuk a világot. A Miatyánkban, az Úr imádságában imádkozzuk: „adveniat regnum tuum – jöjjön el a te országod”. De mit jelent az, hogy jöjjön el Isten országa? Legalább három dolgot kell, hogy jelentsen: az első, hogy személyes, egzisztenciális értelemben itt és most valósuljon meg a szívünkben Jézus Krisztus királysága.
Egyetemes értelemben azt jelenti – ahogy Szent Pál mondja –, hogy Isten legyen mindenekben minden, valósuljon meg Isten egyetemes uralma a mindenségben. De jelenti azt is, hogy nem keresztény felfogás, amelyik azt mondja, hogy katolikus vagy református vagyok vasárnap a templomban, esetleg otthon a családomban, de fütyülök arra, hogy mi történik a városommal, mi történik a hazánkkal, a világunkkal. Éppen az evangéliumban, a keresztségben kapott küldetésünk, hogy elmozdítsuk a világot az evangélium értékeinek az irányába. Mindenki ott, ahova a gondviselés állította: az orvos a műtőasztal mellett, a mérnök a tervezőasztalnál, a tanár a katedrán, a munkás az esztergapadnál, a politikus itt, a parlamentben. Mindenki azon a helyen, ahova a gondviselés állította.
Az egyház, a hierarchia értelmében vett egyház az evangélium tanítását enciklikák formájában korról korra megfogalmazza, és a papság a szószékről ezt hirdeti, hiszen az egyház társadalmi tanítása része a teológiának. Nekünk, világban élő keresztényeknek az a feladatunk, hogy ezt megvalósítsuk ott, ahova a gondviselés állított minket. Ez vonatkozik a KÉSZ-re, a keresztény értelmiség minden tagjára is. És nekünk, KDNP-seknek is, akik közül többeket itt látok, az a feladatunk, hogy az önkormányzatokban, a parlamentben, a kormányban, az Európai Unióban, ott, ahova a küldetésünk szól, ott valósítsuk meg az egyház társadalmi tanítását. Mindezek kapcsán három rövid tézisben szeretnék néhány dolgot tisztázni.
Az első: sokat beszélnek az állam és az egyház elválasztásáról. Mit jelent ez? A tézisem az, hogy
az állam és az egyház elválasztása nem jelentheti az egyház és a társadalom elválasztását, hiszen egyszerre vagyunk tagjai az egyházunknak és polgárai a magyar hazának. A kettőnek nem a szembeállítása a járható út, hanem a kettő harmonikus együttműködése az egész társadalom javára.
Egyébként skizofrén dolog lenne, hogyha magamban szembe kellene állítani az egyház tagját és a társadalom tagját. Nekünk pont az a küldetésünk, hogy segítsük, hogy az egyház a társadalomban betölthesse a küldetését. Engedjenek meg néhány gondolatot – még akkor is, ha spekulatívnak tűnik – a magyar egyházpolitika lényegéről. A magyar egyházpolitikai modellnek a lényege nem a szétválasztás hangsúlyozása, hanem az állam és az egyház együttműködése a társadalom egészének a javára. Magyarországon az állam és az egyház el van választva. Külön van válva, hogy egész pontosan fogalmazzak. Mégpedig azért, mert az egyház nem gyakorol közhatalmi funkciót, az állam meg nem avatkozhat és nem is avatkozik szakrális, teológiai kérdésekbe. Az immanens világi állam nem illetékes dogmatikai kérdések eldöntésére, és nem avatkozik az egyház autonómiájába se a tanítás, se a személyek tekintetében. Fontos látni ennek a fundamentumait: két „sui generis” valóság van, két „societas perfecta”, ahogy Szent Tamás mondja. Két tökéletes társaság: az állam és az egyház. Abban az értelemben tökéletes, hogy a céljai eléréséhez szükséges eszközökkel önmagától rendelkezik és a létét nem valamilyen más entitásból, hanem önmagából meríti. Ez azt jelenti az egyház esetében, hogy a létét nem az államnak köszönheti, hanem isteni alapítójának, és a céljai eléréséhez szükséges eszközökkel önmagától rendelkezik.
Ezért az állam és az egyház kapcsolatában nem fogadható el alá-fölé rendeltség, csak a legszigorúbb mellérendeltség. És a magyar egyházpolitikai modell pontosan ezt valósítja meg. Egyébként a világban két szélsőség létezik: az egyik, ami bizonyos ortodox országoknak a hagyománya, ahol gyakorlatilag az egyház nincs különválva az államtól, az állam, hogy úgy mondjam, kézben tartja az egyházat. Az egyház úgy működhet, mint az állami intézményrendszernek valamely alrendszere. Ez nem helyes, mert nincs meg az egyház szabadsága. A másik szélsőség a francia modell, amit egy szekularista és szeparatista modellnek neveznek, ami a világnézeti semlegességet hangsúlyozza. Most csak zárójelben jegyzem meg, hogy a semleges államnak a semleges világnézettel szemben is semlegesnek kellene lennie, de Franciaországban nem ez történik, hanem az állam államhatalmi eszközökkel propagálja és kivételes helyzetbe állítja az úgynevezett semleges, szekularista, szeparatista világnézetet. A világnézeti semlegességnek azt kellene jelentenie, hogy az állam mint állam nem kötelezi el magát egyetlen világnézet mellett sem, amely a társadalomban van, de a szeparatista modellnél nem ez történik, hanem az állam elkötelezi magát a szeparatista, szekularista világnézet mellett. A semleges államnak a semleges világnézettel szemben is semlegesnek kellene lennie. A szeparációs modell, az erőszakos elválasztás, az antiklerikális modell éppen ezért logikailag is téves és szélsőséges, mert megpróbálja az egyházat a társadalomtól is elválasztani.
A mi egyházpolitikai modellünk az együttműködésre épül: az egyház szabadsága biztosítva van, és nem a szembeállításra helyezzük a hangsúlyt, hanem a harmonikus együttműködésre. Anélkül, hogy túlzottan egyházpolitikai kérdésekbe bonyolódnék, fontos látni, hogy mondjuk egy ferences iskola, például a Szent Angéla-iskola egy valóság, de két aspektusa van: egyházi intézmény és vallásos intézmény. E tekintetben az állam feladata a vallásszabadság biztosítása, de egy ferences gimnázium egyúttal közfeladatot átvállaló intézmény is. Az állam nem mondhatja, hogy én biztosítom nektek a vallásszabadságot, ti meg tartsátok fönn az intézményeiteket, ahogy tudjátok, hanem az állam feladata – éppen az együttműködésből fakadólag –, hogy biztosítsa a vallásszabadságot és az állampolgárok döntése, szabad intézményválasztása alapján pontosan ugyanúgy finanszírozza az egyházi iskolákat, az egyházi intézményeket, mint a hasonló feladatot ellátó állami vagy önkormányzati fenntartásúakat. Ezt azért éreztem fontosnak elmondani, hogy alátámasszam az első tézisemet, miszerint az állam és az egyház elválasztása nem jelentheti az egyház és a társadalom elválasztását.
A második tézis, amit gyakran hallunk, hogy az egyház tartson egyenlő távolságot a különböző politikai felfogások, a különböző politikai pártok között. Mit mondanak? Ha ez igaz lenne, akkor az egyháznak kellene lesnie, hogy mikor melyik párt éppen mit talál ki, és aszerint sasszézni jobbra vagy balra, hogy mindig egyforma távolságra legyen a különböző pártoktól. A valóság pont fordítva van: nem az egyház mozog a pártokhoz képest, hanem a pártok mozoghatnak szabadon az egyházhoz képest, és
az egyház ott, akkor és annyiban működik együtt valamely politikai szereplővel, ahol, amikor és amennyiben az keresztény értékeket képvisel.
Ha ilyet képvisel, együttműködik, ha nem képvisel, akkor nem működik együtt. Mi, kereszténydemokraták nem azt várjuk, hogy az egyház álljon közel hozzánk, hanem mi vállaljuk, hogy az egyház társadalmi tanítását igyekszünk képviselni, és ezért igyekszünk közel állni az egyházhoz. Az az elvárás, hogy az egyház tartson egyenlő távolságot, totális logikai tévedés és teljes félreértése a helyzetnek.
A harmadik gondolat, hogy az egyház mint hierarchia és a közéletben lévő keresztény értelmiség nemcsak az értékek és az egyházszervezet szempontjából van közösségben, hanem az érdekek szempontjából is. Ha kétségbe lehet ugyanis vonni, hogy az egyháznak van releváns, legitim társadalmi tanítása és ilyen értelemben közéleti mondanivalója, akkor nekünk, közéletben lévő keresztény értelmiségnek, keresztény embereknek nincs politikai legitimitásunk. De megfordítva is áll: ha ki lehet minket szorítani, akkor nincs, aki megjelenítse az egyház társadalmi tanítását, és az egyházat visszaszorították a sekrestyébe. Ezért van a közös érték mellett a közös érdek is.
Akkor lehet megjeleníteni az egyház társadalmi tanítását, ha van politizáló, a közéletben részt vevő értelmiség.
Mi pedig akkor tudunk megjelenni, ha van legitimációnk, és akkor van legitimációnk, ha nem lehet kétségbe vonni, hogy az egyháznak van társadalmi tanítása.
Befejezésül hadd szóljak – egzisztenciális értelemben – a közéletben, ha tetszik, a politikában részt vevő keresztényekről. Aki arra adja a fejét, hogy a közéletben, a politikában részt vesz, annak két dolgot kell egyszerre megtenni: tisztességesnek lenni és hatékonynak. Tisztességesnek lenni, mert ha nem tisztességes, akkor az erkölcsi stiklikkel nem csak önmagának és a pártjának, hanem magának a kereszténységnek, az evangélium hirdetésének okoz kárt. Itt viszont fontos egy zárójelet tenni:
az, hogy valakit támadnak, az nem azt jelenti, hogy nem tisztességes, hanem sok esetben azt, hogy olyan hatékonyan képviseli a keresztény értékeket, hogy a kereszténység ellenségeinek érdemes őt támadni.
Ugyanis ha nem volna hatékony, senki se foglalkozna vele. Tehát tisztességesnek és hatékonynak kell lenni. Mert jámbor emberekkel tele van mondjuk a ferences rendház is, de ebből nem következik az, hogy minden derék ferences atyának parlamenti képviselőnek kellene lenni, vagy részt kellene vennie a közéletben. A politika mestersége hasonló, mint mondjuk az, hogy valaki mérnök vagy orvos. Kell hozzá bizonyos tehetség, de kell hozzá szakmai műveltség. Ki kell, hogy fejlődjenek az embernek azok az érzékei, meglegyenek azok a tapasztalatai, az a tudása, ami a közéletben való részvételhez szükséges.
Befejezésül – gondolkodtam, hogy ezt szóba hozzam-e vagy sem, de – mivel részt veszünk a közéletben, nem lenne helyes, hogyha a közélet kihívásaira nem reflektálnánk, és szemérmes hallgatásba burkolóznánk. Mindannyian tudjuk, hogy az utóbbi időben az egyházat és a keresztény közéletet is megrázta néhány papnak a botránya, ami menthetetlen, visszataszító és botrányos. A kereszténység nagy reménysége, hogy minden bűnre van bocsánat, kérdés, hogy mekkora a penitencia. Az egyház hagyománya alapján ezeknek az azóta egyébként fölfüggesztett vagy laicizált papoknak vízen és kenyéren kellene valahol Közép-Afrikában egy lepratelepen gondozni a leprásokat, és megpróbálni kikönyörögni a Jóistentől a bűnbocsánatot.
Ami visszataszító, az visszataszító, ami védhetetlen, az védhetetlen, ami súlyos bűn, az súlyos bűn, és ezt nem kell relativizálni azzal, hogy az egyházban lévő ilyen események töredékei a világban lévő hasonló intézményekben való bűnöknek, mert egy bűn is elfogadhatatlan és botrányos, és súlyosan árt az egyháznak. Fontos az, hogy reflektáljunk erre és ne hallgassunk szemérmesen, hanem álljunk bele ebbe a helyzetbe. El kell ismerni, hogy ami szörnyű, az szörnyű, ami visszataszító, az visszataszító, és ami védhetetlen, az védhetetlen.
A másik viszont az, hogy az egyház ellenségeinek és kritikusainak (a kettő nem teljesen ugyanaz, sőt a kettő nem ugyanaz), akik egyébként a genderideológiát propagálják, azoknak nem azt kellene mondani ilyen esetben, hogy „welcome to the club”? Hát nem ezt akarták?
Visszataszító a kettős élet, visszataszító a szemforgatás, súlyos bűn. Ennél már csak egy súlyosabb bűn van: ha valaki erre még büszke is. Amikor néhányan a saját deviáns élethelyzetükből politikai ideológiát csinálnak és még el is nevezik büszkeségnek. A kettős morál és a szemforgatás súlyos bűn, de ennél nagyobb bűn és nagyobb baj, ha valaki nem azt mondja, hogy igen, a bűn az bűn, hanem a bűnt úgy próbálja beállítani, mint erényt, úgy próbálja beállítani, mint progressziót, úgy próbálja beállítani, mint haladó politikai ideológiát, és úgy próbálja beállítani, mint büszkeséget. A legnagyobb bűn, ami létezik, ha valaki a rosszat jónak mondja és a jót rossznak.
Ez a kiindulópont, és ehhez ragaszkodnunk kell, mert itt van a vízválasztó.
Fontos egy dolgot még tisztázni: az egyház nem a szentek egyháza. Az egyház szent, de azért szent az egyház, mert Jézus Krisztus szent. Ő az egyedül szent, és
az egyház azért szent, mert Krisztus misztikus teste, nem pedig azért, mert minden egyes tagja szent.
A szent egyház a bűnösök egyháza, amit ékesítenek a szentek, nem is akárhogy, de a szent egyház nem azért szent, mert minden egyes tagja kivétel nélkül szent. Amikor a Szájer-ügy volt, akkor mondtam, és ez most is nagyon igaz: a Pitagorasz-tétel akkor is igaz, ha a matektanár részeges. Nem azért igaz a Pitagorasz-tétel, mert a tanár alkoholista vagy nem alkoholista. Jézus Krisztus evangéliuma akkor is érvényes, ha a plébános részeges vagy bűnös.
Ezekkel a gondolatokkal erősödjünk meg és járjunk tovább az evangélium hirdetésének útján, Isten országának az eljövetelén. Mindannyian tegyünk meg mindent, amit tudunk az evangélium érvényre juttatására, esendő emberként is az életnek azon a helyén, ahova a gondviselés állított minket. Ezekkel a gondolatokkal köszönöm meg, hogy meghallgattak!
Az előadás meghallgatható: