Kincskereső keresztény értelmiségi
A Máriapócsi Nemzeti Kegyhelyen tartotta országos zarándoklatát október 8-án a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége
A Budapestről két nagy busszal induló, népes zarándokcsoport egyik tagjaként vettem részt ezen az eseményen. A zarándokcsoport lelki vezetője szervezetünk elnöke, Osztie Zoltán plébános volt. A rózsafüzérimákkal és jóízű beszélgetésekkel töltött út alatt az idő mintha repült volna, hamar Máriapócsra értünk. Megérkezésünket követően a Szent Mihály-templom mögötti, szabadtéri oltárnál gyülekeztünk a Szent Liturgia bemutatására. Hazánk számos városából érkezett KÉSZ-tagokhoz csatlakoztak társszervezeteink: Felvidékről a rimaszombati Katolikus Kör, Kárpátaljáról a Beregszászi Római Katolikus Egyházközség, Vajdaságból a Keresztény Értelmiségi Kör tagjai, összesen mintegy 750 fős közösséget képeztünk. A görögkatolikus Szent Liturgiát Lipcsák Tamás, a Nyíregyháza-Jósavárosi Görögkatolikus Egyházközség parókusa vezette, aki köszöntötte a KÉSZ-csoportokat, a KÉSZ társszervezeteit, és a liturgián velünk együtt résztvevő szepsibeli és kehidakustányi zarándokokat. Igen figyelmes gesztus volt az esemény szervezőitől, hogy külön erre az alkalomra kiadtak egy füzetet Simon Attila okl. kántor szerkesztésében, amelyből a nem görögkatolikus hívők is pontról-pontra nyomon tudták követni a szertartást, és be tudtak kapcsolódni a Szent Liturgiába, az énekekkel együtt. A liturgia keretében Osztie Zoltán atya a következő szentbeszédet mondta el:
„Főtisztelendő Atyák, kedves Zarándoktestvéreim, Krisztusban Testvérek!
Ahol az Úr lelke van, ahol Krisztus van, ott van a szabadság. Most még inkább fontosabb, mint valaha tisztán látni, hogy mit jelent a szabadság, ki az igazán szabad ember. Mert kétség kívül a személyes életünknek az egyik legfőbb értéke éppen a szabadság. Szabadság és szeretet összetartozik. De mi ez a szabadság? Számunkra azt jelenti, amit Krisztus számára jelent. Hiszen ő az abszolút kezdet és a vég, ő az, akire tekintünk, s mindent, ami az életünkhöz tartozik, az ő tanítása szerint értelmezünk. Az ettől eltérő értelmezés tévedés, zsákutca, hazugság.
Amikor alapító elnökünk, Csanád Béla professzor úr definiálta a KÉSZ-t, akkor egy konzervatív, értelmiségi, keresztény szervezetet hívott életre, és nagyon határozottan szembe helyezte azt a liberializmus ideológiájával. És hogy ebben a vonatkozásban is történelmi helyzetre, kihívásra válaszolt, azt mára a történelem igazolta is. Hiszen a liberalizmus ma, ahogyan Magyarországon jelen van, legyen az ideológia, irányzat, politikai magatartásforma, vagy akár a keresztény létezés felfogása, a történelem szemétdombjára került. Ez a liberalizmus az, a szabadság félreértése, amely zsákutcába juttatta ma a nyugati társadalmakat, a liberális jóléti közeget. Ez a dekadencia mára kézzelfogható.
Ezzel a liberalizmussal szemben – amit leegyszerűsítve szabadosságnak mondhatunk – ott van az evangéliumi szabadság. S ahhoz, hogy ezt megértsük, szükséges Jézusnak egy másik példabeszédét is említenünk, ez pedig a kincskeresésé. Azt mondja Jézus, hogy a szabadság hasonlít annak az embernek az életéhez, aki kincset keres. Isten országa olyan, mint az ember, aki kincset keres, s amikor rátalál, nagy örömében megy, eladja mindenét, amije csak van, csak hogy megszerezze a kincset. Jézus szerint ahhoz, hogy rátaláljunk a szabadságra, az emberi életünknek az első harmada, az első része kincskeresés. Azzal a követelménnyel lép fel velünk szemben ugyanis a feltalált kincs, hogy mindent adjunk oda érte cserébe. Aki rátalált az igazgyöngyre, megy, eladja mindenét, amije csak van, hogy megszerezze azt. De mi az, amink van? Mi az a legtöbb, amink van, s ami adható? A válasz világos: én magam vagyok az. Hiszen az evangélium alapvető mondanivalói közé tartozik, hogy a legfőbb kincs, a legmagasabb rendű érték az a személyes élet. Te, kedves testvérem! S mindannyian egyesével, akik emberhez, krisztusi emberséghez méltóan akarunk élni - te vagy a legfőbb kincs! Kedves, idős paptestvérem volt az, aki újra és újra visszatért erre, megerősítvén az övéit: Te kincs vagy! Te érték vagy! Te jó vagy! Jó, hogy vagy, mert ez a világ nem lenne az, ami nálad nélkül!
Meg kell találni az igazi kincset, s ha megtaláltuk, azért önmagunkban mindent latba kell vetni. Krisztus teste ragyogó kereszt. Mindent oda kell adni, egész önmagunkat oda kell állítanunk ahhoz, hogy értelmes, szeretben fogant életet éljünk. Egészen szükség van rád. Ezen a ponton hadd mondjak valamit: Segesden tartottam búcsút nemrégiben, s ott előtte gyónási lehetőség volt. Jöttek a hívek, javarészt inkább nagymamák, és mondták, hogy az unokák bizony nem gyakorolják a vallást, meg bizony összefekszenek, távol maradnak a templomtól, és nem teszik a dolgokat úgy, ahogy azt egy fiatalnak, tennie kéne. De nem lehet szólni a mai fiataloknak, mert megharagszanak, nem lehet szólni nekik, mert más a világ. Még meg is kapják a nagyszülők, hogy „te már lemaradtál, hol tartasz? A világ már más, tovább haladt.“ Mit válaszolhatunk erre? Nem lehet kétfelé sántikálni. A kétfelé sántikáló ember a kárhozat fia. Jézus világosan kimondta: nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Nem szolgálhattok saját ösztöneiteknek, melynek börtönében vergődtök, hogyha Istenéi vagytok. Hogyha egyszer odaadtátok önmagatokat Krisztusnak, az élő Istennek, akkor annak megfelelően szolgáljatok, tüzes lélekkel, mert az Úrnak szolgáltok. De mit jelent ez a tüzes lélek? Jelenti azt, hogy felvállalom a családban, a környezetemben a krisztusi életet, annak teljességét. Katolikus azt jelenti, hogy a teljesség szerint való. Nem félig-meddig ide sántikáló, oda kacsintgató. Megharagszik? Haragudjon meg! Én haragszom először őérte. És ki kell mondanunk, nem hallgathatunk. Kushadó keresztények nem építettek jövőt. Megöregedtek, lelkükben is. Már nem tudnak tüzes lélekkel helytállni és szolgálni, enerváltakká lettek. De ha megnézzük a fiatal apostoli egyházat, az nem volt csüggedt keresztény közösség, nem volt enervált, ide-oda kacsintgató, radikális keresztény közösség volt. Haragudjon meg az unoka, haragudjon meg a gyermek, de az üdvösségét el ne veszítse! Túllépett a társadalom a kereszténységen? Igen, ezért vált dekadenssé, ezért vált élettagadóvá, ezért vált öntpusztítóvá. Gondoljunk csak a sokféle életvitelre, életformára, szenvedélybetegségre, pótcselekvésekre, mert Krisztus helyett kell valami pótcselekvés, pótlék. Ne legyen boldog az unoka, ne legyen boldog a gyermek, ne legyen boldog a család, ne legyen igazán szabad? De igen, s az csak Krisztusban lehet, a lélek szerint való életben, az ösztöneink rabságában viszont nem!
Mi a mi feladatunk, keresztény értelmiségieknek? Mindenek előtt az, hogy szabad emberek legyünk. Merjünk szabad embernek maradni, akik megszabadultak saját ösztönös énjük börtönéből. Akik valóban szabadok, mert Krisztus mellé letették az életüket, s mindent latba vetnek, egész önmagukat Krisztus országának építéséért. A keresztény értelmiségi ember szabad ember. A szabad ember esetről esetre felismeri Isten akaratát, és engedelmességgel követi azt. De nincs recept, nincs minden helyzetre érvényes erkölcsi kódex. Van lélek, amellyel felismerjük Isten gondviselő szeretetét, az ő akaratát, tervét. Mert ki tudjuk olvasni a saját lelkünk indításaiból, a környezetünk, az életállapotunk adottságaiból, a szeretteinknek a visszajelzéséből, és ezeknek engedelmeskedve tudunk viselkedni, döntéseket hozni.
De nemcsak nekünk magunknak kell bátorsággal szabad embereknek lennünk, hanem így kell segíteni másokat is, hogy ők is szabad emberekké váljanak. Krisztust kell hirdetnünk, és még csak nem is keresztény értékrendet. Sokszor beszélünk erről mi is, hogy keresztény értékrend. Nincs keresztény értékrend, Krisztus van, személyesen. Krisztust kell képviselni nekünk. Ha ránk tekintenek, vagy a környezetünkben élőket megkérdezik, akkor azt mondják, hogy ez egy krisztusi ember, felismerhető benne és általa, hogy kicsoda Krisztus. Szabad emberekre van szükség, és olyanokra, akik elköteleződéssel, mindent latba vetve segítik a környezetükben élőket, a társadalmat, hogy szabaddá váljanak.
Krisztusban Testvéreim! Nagy-nagy örömmel és szeretettel köszöntöm a keresztény értelmiségieket, társszervezeteinket, barátainkat, zarándoktársainkat, akik mernek szabadok lenni. Szabadok mindenekelőtt az elcsatolt területeken, a történelmi régiókban. Fejhajtással, szívünk szeretetével és tiszteletével köszöntjük a felvidékieket, kárpátaljaiakat, beregszásziakat és természetesen a vajdasági barátainkat, s mindazokat, akik velünk együtt a kovász szerepét kívánják betölteni a maguk környezetében. Mi, az anyaországiak csak megsejteni tudjuk, mit jelent a történelmi régiókban, az elcsatolt területeken magyarnak lenni. Ez szabad embereket kíván, mert vállalniuk kell a másodrangú állampolgárságot napról-napra. S aki még keresztény is hozzá, annak kétszeresen is kell, hogy szabad ember legyen, mert olyan elköteleződéssel, elkötelezettség vállalásával kell Krisztushoz tartozni és magyarnak lenni, amilyen erőfeszítésre nekünk, anyaországiaknak nincs szükségünk. Ezért Isten áldását kérjük rátok, és tanulunk tőletek. Tanuljuk az elkötelezettséget, tanuljuk a helytállást, a hűséget, tanuljuk azt, hogy mi az igazán fontos az életünkben: Krisztus és a magyarságunk. És szeretettel köszöntöm persze a KÉSZ minden tagját!
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének van ereje ma is. Amikor 750 ember gyűlik össze egy zarándokhelyen, hogy egy szívvel-lélekkel együtt imádkozzon, tisztelje az istenszülő Szűzanyát, azt mutatja, hogy a KÉSZ-nek van ereje. Hála legyen a gondviselő Istennek a KÉSZ fennállásának 27. évfordulóján! Hála legyen a gondviselő Istennek, hogy az elmúlt évtizedekben alkalmas eszközzé tette. S mit kívánhatunk mást, mint hogy legyen is, maradjon is az: a KÉSZ a következő időszakban is legyen a gondviselő Isten kezében alkalmas eszköz. Amen!“
Megható volt megélni a többünk számára eddig még ismertelen görögkatolikus Szent Liturgiát, együtt mondani benne azokat az ismerős imákat, és énekelni azokat az énekekeket, amelyek közösek keresztény felekezeteinkben.
A szertartás után csoportokra bontva végigjártuk a kegyhely nevezetességeit. Az egyik állomás a Szent Mihály-temlomban volt. Ez a csodálatos, barokk templom annak a kis fatemplonak a helyén épült fel, ahol az abban elhelyezett kegyképen Nagyasszonyunk először könnyezett. Az idegenvezető hölgy részletesen bemutatta a szent helyet, utána volt időnk leróni tiszteletünket Szűz Mária képénél, imádkozni és fohászkodni hozzá. Majd átsétáltunk a régi kis fatemplom rekonstruált másolatához, ahol egy fiatalember magyarázata segítségével „visszautazhattunk“ az 1700-as évek elejére, az első könnyezést megélt pócsi hívők Isten házába. A zarándokközpontban két filmet vetítettek le számunkra. Az első a zarándokhely mai állapotáról és feladatairól szólt. Megtudhattuk ebből azt is, hogy Máriapócsot Erdő Péter bíboros 2005-ben elsőként minősítette nemzeti kegyhellyé, s hogy ez a kegyhely Közép-Európa legnagyobb görögkatolikus központja. A második film Szent II. János Pál pápa 1991. augusztus 18-i máriapócsi látogatásáról szólt, melynek keretében a Szentatya bizánci liturgiát mutatott be magyar nyelven. A városnak azt a pontját, ahol a liturgia zajlott, ma Pápa térnek hívják. Egy fából faragott Krisztus-szobor emlékeztet Szent Péter utódjának megtisztelő látogatására.
A KÉSZ máriapócsi zarándoklata litániával és Mária-köszöntővel fejeződött be. Elnök úr köszönetet mondott az országos rendezvény szervezőinek, elsőként Keresztes Dénesnek, a nyíregyházi csoport vezetőjének, valamint a vendéglátó csoport minden tagjának, akik az esemény sikeres lebonyolításában közreműködtek. Végül a KÉSZ zarándokait Isten kegyelmére bízva útjukra bocsátotta. Bizonyára többi tagtársam is úgy gondolja, hogy hálát adhatunk a kegyes, jó Istennek, hogy ez a nap csodás őszi időben, eső nélkül telt el, hogy találkozhattunk régi és új kedves ismerősökkel, hogy megismerhettük Magyarország egyik legrégibb búcsújáró helyét, hogy részt vehettünk egy görögkatolikus Szent Liturgián, amelyben együtt imádkozhatott görögkatolikus, római katolikus és protestáns hivő, hogy ebben a szervezetben olyan vezetőink és segítőink vannak, akiknek köszönhetően ilyen szép és lélekemelő élményekkel telve, épségben térhettünk haza.
Sárközi Edit
KÉSZ Budapest, Belváros-csoport